Nyári történet

A 34. terhességi hétben egy kedves közös ismerős segítségével talált rám Móni májusban.

Először telefonon beszéltünk, majd találkoztunk is május végén, nálunk, az udvarban beszélgettünk.

Azért keresett dúlát, mert az első -nem is olyan régi-, szülése nem úgy alakult, ahogy szerette volna (oxitocinos indítás, kőmetsző póz, fájdalomcsillapítás, hasprés, gátmetszés, minősíthetetlen stílus, 0 támogatás...), szerette volna, ha valaki végig mellette van, ha a baba magától indulhat, amiko ő szeretne, ha választott testhelyzetekben vajúdhat, ill. szülhet, ha a testét nem zavarják össze különböző kémiai szerekkel, ha nem vágják el azonnal a köldökzsinórt...

Amint hazament tőlem, másnaptól teljes készültség volt, a pocakja lejjebb ment, végre újra szabadon lélegzett, és elkezdődtek a jóslófájások.

Úgy érezte, június 10.-e lesz a nagy nap, így ez teljesen rendjén volt.

Eljött, majd el is múlt a tizedike, nem történt semmi.

Kicsit izgulni kezdtem, mert 17-23-ig nyaralni készültünk, s örültem volna, ha addigra lezajlik a szülés, legalábbis nem szerettem volna lemaradni róla. :)

17.-ig semmi nem történt, sokat beszélgettünk, érezhető volt, hogy lélekben folyik a rákészülés rendesen. Szülési terv íródott, felmerült sok-sok új kérdés. Móni akkor már biztos volt benne, hogy megvár engem a baba, de a biztonság kedvéért felkértünk pót-dúlát arra az esetre, ha mégis megérkezne a míg mi a Balatonon pancsolunk.

Szombaton délelőtt elutaztam, és elengedtem a szülés gondolatát.

Szerdán mertem reménykedni, hogy talán mégis együtt tudjuk végigcsinálni, mivel azt megbeszéltük, hogy hív, ha valami van, és addig nem hívott.

Pénteken délben ültünk be az autóba, hogy hazautazzunk, akkor írtam egy sms-t, kérdezve, mi újság?

Válaszolt, hogy minden ok, a kisfiú türelmesen vár rám. :)

Onnantól teljes harckészültségben voltam, minden nap minden órájára ki volt találva, mikor ki legyen a kislányommal, ha én nem vagyok itthon.

És vártunk. És még mindig csak vártunk...

A következő pénteken be kellett mennie a kórházba NST-re, és egyéb vizsgálatokra, mivel 24.-re volt kiírva, és már 30.-a volt.

Elkísértem, ott volt lehetőségünk még mindent alaposan átbeszélni.

Ott az egyik orvos szerette volna a mindenféle nagyon klassz eredmények mellett is bent tartani a kórházban, mivel 4200 g-nak becsülte a baba súlyát...

Szerencsére nem ő döntött ebben a kérdésben, hanem az éppen aktuális ügyeletes orvos, akit a decemberi szüléskísérésnél már volt szerencsém megismerni, ő azt kérte, szombaton menjen vissza az anyuka új NST-re.

A másnapi NST is remek volt, kérték, hogy hétfőn költözzön be a kórházba, ha addig nem történik semmi.

Ezalatt az én kis családom tűkön ült, mert kedden indultunk volna az évi rendes családlátogatásunkra a nővéremékhez, és kérdéses volt, hogy én és a kislányom is tudunk-e menni. Okozott ez feszültségeket itthon, de én egy percig nem izgultam ezen. Ez a hivatás ezzel jár, és nekem ennyi áldozatot bőven megér.
Vasárnap távozott a nyákdugó.

Hétfőn délelőtt többször beszéltünk telefonon, több kérdés felmerült mindkettőnkben. Csak 3 körül készültek a kórházba.

Újabb telefon 3 körül: csordogál a magzatvíz.

Miközben beszéltünk egy határozott, hosszú erős fájás is érkezett, így megbeszéltük, hogy elindulunk.
(Bennem mindig van félsz a korai kórházba menetellel kapcsolatban, mivel volt már ebből fakadó rossz tapasztalatom, de itt nem volt értelme az időhúzásnak, Móni így érezte biztonságban magát, és amúgy is épp indultak volna.)

Egyszerre érkeztünk a kórházba. A betegfelvétel viszonylag hamar lezajlott, fájások nem rendszereződtek, és nem erősödtek.
Nagy lendülettel indultunk mindhárman a szülőszobába, de az apukát (Szabolcs) és engem nem engedtek be.
Először nem értettem, de az elkövetkező két és fél órás folyosón várakozás közben csak kitaláltuk, miért is van ez így.
Tulajdonképpen a személyzet spórolni akart a zsilipruhával. Ha úgy tapasztalják, hogy nem igazán zajlik a vajúdás megfelelően, de a ctg nem jelez problémát, az anyukát leküldhetik az osztályra, amíg be nem indul igazán a dolog.
Több mint egy órája ácsorogtunk az ajtóban hírekre és belépési engedélyre várva, amikor az ügyeletes doktornő kijött, és tájékoztatott, hogy az eredmények rendben vannak, a magzatburok alsó része ép, a tágulás kétujjnyi, most várnak egy órát, hogy azalatt tágul e a méhszáj, ha nem, akkor Móni mehet az osztályra pihenni, mi pedig haza.
Újabb egy óra várakozás! Szabolccsal egymásra néztünk, és azt mondtuk: tűnjünk innen!
Lementünk a földszintre kávézni.
Épp kezünkbe fogtuk a remek automatás kávéinkat, amikor a műszakváltásnak köszönhetően meglátott minket egy szülésznő, aki eddig a szülőszobán volt, most indult haza. Szólt, hogy Móni kijöhetett a folyosóra, és minket keres.
Repültünk vissza a lifttel. Imádkoztunk, nehogy visszamenjen nagy csalódottságában. Ráadásul még a telefonja is nálam volt.
Ott várt minket, jól megijedt, hogy otthagytuk, de mentségünkre legyen mondva, eszünkbe sem jutott, hogy kiengedik hozzánk.
A következő több, mint egy órát így együtt töltöttük a folyosón.
Méricskéltük a fájásokat, amik még jól elviselhetőek, és egyre egyenletesebben ötpercesek lettek. Fájások közben figyeltünk a laza testtartásra és a nyíló rózsára vizualizált Móni. Itt lehetett inni, volt nálam sport energiaital.
Elmesélte, hogy átnézték a szülési tervét, azt mondták, rendben van, nagyjából kivitelezhető, ha minden ok lesz, de aláírattak vele egy papírt, hogy tényleg valóban semmiképpen nem szeretne gátmetszést. (Itt volt ijesztgetés, nagyon veszélyes a repedés, és igazán csak akkor vágnak, ha indokoltnak érzik, de ő inkább aláírta. Kérdezte, vajon okosan tette-e, mondtam, hogy azt nem tudom, de én örültem volnba annak idején, ha aláírhattam volna ilyet.)  Amikor már több mint egy órája várakoztunk, Móni egy kissé elgyengült, szédült ájulás környékezte. Ekkor került elő a csoki és a gyümölcspüré a táskámból. A rosszullét nem tűnt vészesnek, de nem igazán értettük, mi történik?
Épp visszaért a doktornő, kérdezte, hogy alakultak a fájások, mi újság, a rosszullétet említve gyorsan behívta a szülőszobába.
Hamarosan nyílt az ajtó, és reménykedtünk erősen Szabolccsal, hogy most már bejutunk rajta.
Ugyan szépen tágult Móni továbbra is, de a rosszullét miatt mégis „kitessékelték” a szülőszobáról, kapott egy ágyat a szülészeti osztályon, hogy vackolja be magát, egyen, pihenjen.
Ő láthatóan nem bánta, mi Szabolccsal nem értettük, miért akkor „rakják ki”, amikor inkább figyelni kellene rá?
Szabolcs hazavitt, majd hazament ő is, így mindkettőnknek alkalma volt elaltatni a kislányunkat.
Eltelt egy óra (kilenc óra volt), Móni nem hívott, és nem is vette fel a telefont, mi mégis összebeszéltünk telefonon, hogy elindulunk visszafelé.
Épp húztam a cipőm, amikor visszahívott, mondta, hogy kétpercesek a fájások, jó, hogy jövök. Próbál megvárni, még egy pár fájást kibír még.
Végül, amikor épphogy beértünk Szombathelyre, hívott, hogy nem bírja már, úgyhogy a szülőszobára menjek, csaknem egybefolynak a fájásai.
Rohanás, a jól ismert rohanás. Miközben VÉGRE! a zsilipruhát húztam, az jutott eszembe, hogy mindig villámsebességel öltözöm, hogy az én hibámból már ne legyen egyedül a kismama.
Legutolsó szülőszoba, itt még soha nem jártam. Illetve azt hiszem, a fiamat abban szültem, de annak már 17 éve lassan, a szoba semmiben nem hasonlít akkori önmagához.
Móni túl a vizsgálaton, azt mondja, majdnem eltűnt a méhszáj, és burkot akarnak repeszteni, legkésőbb a kitolásnál.
Biztos voltam benne, hogy addigra magától is megreped.
Hamarosan Szabolcs is megérkezett.
A szülési tervben többek közt az is állt, hogy Móni szeretné, ha a személyzet nem nagyon beszélne hozzá, engedjék magába fordulni, és inkább velem lenni. Gondolom ennek, a csúcsforgalomnak, és a jó eredményeknek köszönhető, hogy magunkra hagytak minket.
Amit itt tapasztaltam, az ún. átmeneti szakasz szépséges és gyötrelmes fájásait, a szülés legkeményebb szakaszát, amely a méhszáj teljes tágulásáig tart.
Itt már fájások között sem nagyon kommunikáltunk, röpke bíztatásokon túl, miszerint ez most tényleg nem kellemes, de hamarosan vége lesz, és jön a kitolás!
A fájások alatt a hátrtadőlés és a széles terpeszben lépegetés volt a jellemző, amikkel Móni teljesen ösztönösen, gyönyörűen segítette elő a baba koponyájának beilleszkedését, ami addig nem történt meg.
Két hullám között mindannyiszor ivott pár korty vizet.
Semmilyen testi kontaktust nem engedett, s amikor panaszkodott, hogy megfájdult a feje, figyelmeztettem, hogy nagyon mereven tartja a nyakát, attól lehet.
A doktornő egyszer bejött, és szívhangot hallgatott, néha a szülésznő és a csecsemős is belátogattak hozzánk, minél hangosabbá vált a vajúdás, annál gyakrabban. Gyakorlott fül teljesen jól tudja, mikor mi történik.
Volt egy tíz perces időszak, amikor a személyzet az ajtón kívül ácsorogva beszélgetett, ami érezhetően nagyon zavaró volt, de nyilvánvalóan nem küldhettem odébb, ill. nem hallgattathattam el őket, azzal csak rontottam volna a viszonyunkon.
Szerencsére a szomszédban is aktív vajúdás zajlott így nem maradtak sokáig.
Egyszer csak azt mondta Móni, elég volt, nem bírja tovább, és leült a szülőágy szélére.
(Azt elfelejtettem mondani, hogy határozottan kijelentette, hogy ő bizony még egyszer nem lesz hajlandó a hátán fekve szülni, határozottan állította, hogy bárki bármit tesz, ő biztos, hogy nem fekszik le.)
Leült fél fenékkel épphogy csak érintve a szülőágy szélét, és megpihent. Behunyta a szemét, és szinte aludt. Intettem a párjának, hogy fotózzon, aminek sajnos volt hangja, így elmondtam, hogy olyan gyönyörűen látszik az a bizonyos „pihenj és légy hálás” szakasz, hogy nem hagyhattuk ki. És hogy hamarosan finisbe érünk, meglátja!
Erkkor már kétpercenként jött valaki megkérdezni, hogy nem kell-e nyomnia?
Mondta Móni, hogy picit érzi fájások alatt, de ezelőtt ebben nem volt része, így most azt sem tudja, hogy mit kellene éreznie. Mondtam, hogy azt biztosan tudni fogja.
Egyszer csak hanyatt feküdt, mondván, hogy elfáradt. A személyzet nyomban ott termett, zsákokat a lábra, lábakat csípőre. a doktornő engedélyt kért a belső vizsgálathoz. Amikor fájás jött, irányították Mónit, szemet becsuk, levegőt be, lassan ki, nyomjon lefelé, közben a doktornő keze a burkot piszkálta, míg az elpattant. Megkönnyebbült sóhaj, irányítás tovább.
Közben sajátságos hangok a szomszédból, csecsemős el, majd doktornő is el..
Ekkor az ottmaradt szülésznő hangot váltott, és a katonás stílus eltűnt, egy határozott, de nagyon szelíd irányítás következett, igazán megnyugtató hangokkal, s a baba feje lassan kibújt. (Ekkor egy kiáltás a csecsemősnek.)
Szépen megszületett a test is, továbbra is négyen voltunk a szobában, a szülésznő egy laza mozdulattal kinyomta kézzel a baba orrából, szájából a nyákot, majd rá a csipeszt, és úgy az anya hasára a kisfiút.
Én óriási nagynak láttam, mint kiderült 3800 g és 54 cm volt. Móni rendkívül boldog, euforikus állapotban  hálálkodott mindenkinek ezért a szülésért, nem győztük mondani neki, hogy ez az ő munkája volt. Anyukája hasán azonnal ellazult, szinte elaludt a kislegény. Egy –két percig így ölelték egymást, közben elmondták, hogy ezután elvágják a köldökzsinórt, majd elviszik a babát „ellátni”.

Közben a szülésznő elmesélte, miért nem születhet meg egy baba burokban: ha burokban születik, az első lélegzetvétellel magzatvizet aspirál be, és megfullad?!?!- jó lenne szerintem, ha csak egyszer kipróbálnák a köldökzsinór nem piszkálását szülés után nyomban, és kiderülne, hogy is van ez az első levegővétel dolog…
Nos, nem hagyhatom szó nélkül, hogy a szülési tervben szerepelt, és mint tudjuk, a szombathelyi szülészet hirdeti is magáról, hogy csak a pulzálás után vágnak köldökzsinórt. Hát nekem a szívem szakadt meg, és képtelen vagyok épp ésszel megérteni, miért kell azonnal elcsipeszelni a köldökzsinórt, hogy egészen biztosan ne jusson a babának egyetlen csepp vér sem a méhlepényből, ami tudtommal az övé, és minden cseppjéhez joga lenne.
Ahogy elvették az anyuka pocakjáéról, azonnal hangosan sírni kezdett, és lehetett is hallani még  egy darabig a sírást.
Jött az anya ellátása. Ott még az az érdekesség, hogy ugye hosszasan ecsetelték a gátvédelem veszélyeit, itt pedig nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyivel könnyebben fog gyógyulni ez a pici sérülés, amit persze, mivel ez nem egy elmaradott afrikai ország, össze kell, hogy varrjon a doktornő. Móni a kezembe kapaszkodott mindvégig.
A „stoppolás” hosszasan tartott, mire az anya ellátása megtörtént, és elhelyezkedett a matracon, már csupán 5 perc volt az aranyórából.
A pici azonnal rákapott a cicire, és szinte el sem engedte, a következő egy órában.
Azután Móni lezuhanyozott, majd mi is elmentünk átöltözni. Együtt távoztunk a szülőszobából, csak a baba maradt még két órát. (Majd egyszer remélem, megtudom, hogy ez kinek az érdeke.)
Mi hazatértünk, Móni pedig éberen várta magzatát.
Pénteken pedig újra együtt volt a kis család.

Összegezve: sikerült a természetes szülésindulás, későbbiekben sem kapott semmilyen szert némi Lidocainon és Betadinon kívül, ő választotta a testhelyzetét, leszámítva lábainak helyzetét, ami már az irányított kitolás része, nem volt gátmetszés. Leszámítva a köldök elcsipeszelését, teljesen sikeresnek bizonyult a szülés.

Köszönöm, hogy ott lehettem!