Kicsit bővebben:
Volt egy NST vizsgálat, és mivel május 1-re voltam kiírva, és notórius túlhordónak számítok, meg is beszéltük a rendelőben, hogy megyek 2-án újra.
Az NST-ről egy kedves ismerőshöz mentem, aki pocakmaszkot készített "rólunk".
Hogy milyen volt az idő, és mi minden történt estig, arra már nem emlékszem. :)
De este, arra emlékszem, hogy minden olyan más volt, mint ahogy lenni szokott.
Attila nem aludt el korán, a gyerekek viszont igen. Ágyba bújtunk, és sokáig beszélgettünk.
Azt vártam, mikor múlik már el a hasfájásom, hogy alhassak végre...
Aztán egyszer csak ismerős lett az a fájdalom...
Rájöttem, hogy mire elmúlik, itt lesz velünk a kisbabánk.
Rohamos szülő révén azt beszéltük meg a bábánkkal, hogy ahogy fájásokat észlelek, rögtön elindulnak.
Azonnal telefonáltam, habár éjfél elmúlt, és nagyon rossz volt ébreszteni.
Kérdezett a fájások hosszáról és erősségéről, ami, mint én már tudtam, nálam nem mérvadó.
Azt mondta, pihenjek, és szóljak, ha beindulnának az események.
Amikor letettem a telefont, mondtam Attilának, hogy készüljön, mert ketten fogjuk végigcsinálni.
Nem pánikolt be.
Elkészítettem az ágyat, ahogy illik, közben Attila feltett vizet a tűzhelyre borogatásnak.
Gyertyákat gyújtottunk, készülődtünk.
Amikor A. behozta az első adag vizet, azt mondta, nem biztos benne, hogy nem tett-e bele véletlenül sót és étolajat. :D
A hullámok csak jöttek, és jöttek. Tudom, szerencsés szülő vagyok, hiszen a teljes tágulásig szinte wellness volt a vajúdásom. (Illatok, gondoskodó társ, meleg, otthon, biztonság.)
Közben Attila újras hívta a bábánkat, aki ígérte, hogy fél óra múlva elindul otthonról.
Ahogy hihetetlen tempóban nyomult lefelé a babám, igazából úgy emlékszem, az volt a legkellemetlenebb, hogy állandóan a wc-re kellett rohangálnom. Egy idő után már erre nem voltam képes, és rájöttem, hogy jól használható e pár csepp vizelethez az előírásosan megvett papírvatta, és nem mozdultam az ágyról többet.
A képen látható labdát is használtam valamire, de rá nem tudtam ülni (akkor sem, ha a földön volt.)
Ha jól emlékszem, a kitolásnál négykézláb az támasztott meg előlről.
Amikor már csak néhány másodperc pihenőm volt két fájás között, kb. annyi, hogy mondjak egy irgumburgumot, vagy egy anemjójátot, felálltam a szoba közepén, és Attila nyakába kapaszkodva lógtam a fájások alatt.
Amikor így sem volt jó, meg sehogysem, jött a négykézláb, meg a labda.
Elő volt készítve minden a baba fogadádára, ment a hősugárzó, nem voltam már vevő a mókára.
Munka volt.
Jött a kis "gyorsvonatom".
A kitolás.
Amikor először éltem át, egészen biztosan éreztem a steril kórházi ágyon hanyattfekve, kitámasztva, sikítva, hogy meg fogok halni. Az sem zavart, hogy szétvágták a gátam. Mindegy volt már.
Másodszorra ismerősként üdvözöltem az érzést, de nem volt se pánik, se halálfélelem, akkor fontos lett volna, hogy ne bántsák a gátamat, de hiába könyörögtem... Harmadszorra leginkább bosszantott, hogy újra meg újra bizonygatnom kell, hogy én így szülök, hogy van, akinél ez az egész nem mérhető semmilyen műszeren, a baba mégis kibújik mindannyiszor. Gátam harmadszori összevarrásánál azt kértem, altassanak el, vagy üssenek le...
Most, hogy negyedszer éltem át ezt a "jajdejólennemostegészmásholleni" érzést, minden tökéletes volt.
Az otthonomban, az ágyamban voltam. Semmi félelmet nem éreztem.
Négykézlábra helyezkedtem, és nyomtam, mert nyomnom kellett. Éreztem, hogy vissza kellene tartanom, hogy lassítani kellene, de lehetetlen volt. Attila kérdezte, hogy mit csináljon a baba kezével, a feje mellett az is bújik kifelé. De akkor már nem tudtam beszélni, és nem is tűnt fontosnak...
Most már tudjuk, hogy vissza kellett volna tolni. 03:10-kor megszületett Eszter.
Így aztán a negyedik szülésemnél, szabad testhelyzetválasztánál, orbáncfűolaj használata mellett is csodás gátsérülést szereztem... De ez volt az egyetlen, így teljesen elenyésző kis negatívum.
A kicsi lányt áttörölgettem betakargattam, sapit húztam rá, és újabb telefon a bábának, most már ne siessen...
Nem indult el még akkor sem. Ezzel csak az volt a baj, hogy a lepény nem igazán akart megszületni. Én az ágyban feküdtem, babám a kezemben, és nem éreztem, hogy szeretnék bármit is tenni annak érdekében, hogy kijöjjön belőlem.
Picit próbáltam nyomni, de nem jött...
Kb. 2,5 órával a szülés után ért ide a bába, ő segített megszülni a lepényt...
Akkor már az anyukám is itt volt, áthúzták az ágyat, én elmentem zuhanyozni.
Közben a gyerekek is ébredezni kezdtek. Először Zsófi.
Aztán Dóri, majd Peti. Ő azért volt vicces, mert bebújt mellénk az ágyba, és csak utána vette észre, hogy van ott egy új kisbaba is. :)
Apa reggelig tett-vett, már mindenki kezében járt a kisbaba, amikor reklamálni kezdett, hogy ő még nem is fogta meg, amióta megszáradt.
Azóta éppen 2 év telt el.
Eszter baba mindannyiunk gyönyörűsége, boldogsága.
