2013. június 25., kedd

2013. május 6. 10:50. Egy új élet kezdete

Egy héttel ezelőtt, vasárnap este azzal a gondolattal tértem nyugovóra, hogy rendkívül zsúfolt hétnek nézek elébe, több különböző esemény van kilátásban, és ráadásul még nagy valószínűséggel a szülőszobára is eljutunk, mivel az anyuka, aki megkért, támogassam, már a 41. hetet taposta.
Előzménynek talán annyit mondanék el, hogy a mama első szülése annyira rossz élményként élt benne, hogy sokáig hallani sem akart arról, hogy újból gyereket vállaljanak. Ezért is keresett meg engem, mert rengeteg félelme volt a szüléssel kapcsolatban, és szüksége volt valakire, akibe kapaszkodhat.
Hétfőn reggel SMS-t kaptam tőle, hogy lehet, valami készülődik, később majd hív. Úgy is lett. 8 után nem sokkal hívott, elmondta, nagyjából mit tapasztal. rendszeresen érkező hasi fájdalmak, amelyek közben telefonálni sem tud, magzatvíz csordogálás...) Nem volt biztos a dolgában, én pedig amúgy is úgy terveztem, hogy hozzá megyek, így mondtam neki: szívesen ránéznék, úgy mégis könnyebben megállapítható, mi a helyzet. Fél 9-re értem oda, épp kontrakció közben. Anyukája engedett be, ő fel sem állt, rám sem nézett, ebből máris lehetett következtetéseket levonni...
Amikor "kijött belőle", elmondta, hogy ezek az érzések már eléggé ismerősek az előző szüléséből.
Épp hogy megérkeztem,  rögtön eléggé lendületbe jött a dolog.
Amíg felforrt a víz, ami a borogatáshoz kellett, akupresszúrával próbáltam enyhíteni a fájdalmait, amiket egyébként jól viselt, szépen beléjük merült, és nem tiltakozott ellenük. (Ebből lehetett remélni, hogy nem fog sokáig tartani a vajúdás.)
A muskotályzsályás borogatás a kívánt fájdalomcsillapító hatást érte el.
A vajúdás nagyon rövid idő alatt rendkívül intenzívvé vált. Hamarosan beláttuk, hogy hívni kell az apukát haza a munkából, hogy el tudjunk indulni (az ötpercnyire lévő) kórházba.
Az apuka megérkezett, átöltözött, és már jött is a kocsival. Közben mi is összekészülődtünk.
A szombathelyi kórházban hétfőn délelőtt előrehaladott vajúdással megérkezni nem a legszerencsésebb. Az ambulancián rengeteg várandós vár a sorára, az éppen aktuális vizsgálatok elvégzése miatt, közben a terhespatológiára is zajlik a felvétel, a legtöbb várandós a párjával, vagy egyéb családtagjával várakozik, egyszóval a váró tömve van emberekkel, akik kíváncsian bámulják a szülni érkező anyukát és kísérőjét. (Eközben az apuka az autót próbálja leparkolni a megfelelő helyen.)
Amikor végre találok egy "fehér köpenyest" szólok, hogy vajúdót hoztam. Rögtön bevezetnek minket a vizsgálóba. Ilyenkor én naivan mindig azt gondolom, hogy megvizsgálják az anyukát, hogy mihamarabb felkerüljünk a szülészetre, de rendre csalódnom kell. (1. sz. tanulság: legközelebb szólok, hogy előrehaladott vajúdásról van szó.) Megkérik az anyukát, hogy öltözzön át. Ezután átkísérik egy másik vizsgálóba. (Az egy jó pont, hogy mindenhová vele mehetek, egy pillanatra sem kell, hogy magára hagyjam.) Ebben a vizsgálóban először is vérnyomást mérnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nővérben, aki rendkívül fiatal volt, annyi empátia szorult, mint egy darab kavicsba. Fájás közben nyafogott, hogy nem tud vérnyomást mérni, ha az anyuka itt görcsöl. Vérnyomás-mérés után hőmérőzés. Aki ezen akadályokon túljut, nos kérem, az elnyeri a jogot, hogy fölkecmeregjen a vizsgálószékbe, kengyelbe helyezze a lábait, hogy az doktor úr végre megvizsgálhassa.
Na, ekkor kicsit felgyorsultak az események, mivel kiderült, hogy a méhszáj csaknem eltűnt, mindjárt szülés lesz. Azonnal kerítettek egy kerekes széket, anyuka beült, irány a lift. A lépcsőházban szerencsére épp összefutottunk az apukával, aki sikeresen elhelyezte az autót a megfelelő parkolóba. A lift -vígjátékba illő módon-  félúton elakadt, át kellett mennünk egy másikba.
A szülészetre érve a kísérőknek fel kell venniük a zsilipruhát. Ez az egyetlen, amikor el kell szakadni a kismamától, ráadásul akkor az apa és a dúla is el kell hogy "hagyja" egy kicsit. Ez nekem kb. másfél perc, mivel semmi más nem érdekel, mint hogy mielőbb az anya mellett lehessek újra. Kellemetlen, hogy soha nem mondják meg, melyik szobába kell majd bemennünk, így nehezen találjuk meg a mamát. (2. sz. tanulság: meg kell kérdezni, hova viszik.) Szóval villámátöltözés, utcai ruhák táskába gyömöszölése, anyuka keresése következik. Ez alatt a tényleg kevés idő alatt sikerült átöltöztetni, (vajon minek, amikor előtte tíz perccel kapott tiszta hálóinget odalenn?), ágyra fektetni, CTG-re kötni. Szomorú látvány volt.
Mivel üres kézzel tértem be a szobába, rögtön visszaküldtek az öltözőbe a táskámért, mondván, hogy ott nincs biztonságban. (Vajon ki az, aki a szülészeten táskát lop?) Visszarohantam, fölkaptam a táskámat, apukának is megmondtam, hol keresse a szülőszobát, és rohantam vissza. Azonnal megbántam, hogy nem vártam egy kicsit, mivel kiderült, hogy a burokrepesztés volt a valódi oka annak, hogy távol akartak tartani. Nem beszéltük meg az anyukával előre, mi történjen a szükségtelen beavatkozásokkal, de tudtam, hogy amennyire csak lehet, beavatkozásmentes szülést szerettek volna mindketten, ezért ez kissé bántott. Nem indokolta semmi, hogy a csaknem kitolási szakban lévő vajúdónak, akinél elmondása szerint három órája kezdődtek a fájások, miért is kellett a burkot megrepeszteni, ami ráadásul óriási fájdalommal járt, sajnos.
Ezen kívül kétpercenként jöttek oda, hogy az anyukától, aki próbált minél inkább befelé fordulni, és a szülésre koncentrálni, olyan adatokat kérdezgessenek, amik mind szerepelnek a kiskönyvében. (Ne vessetek meg ezért, de határozottan szándékosságot érzek ebben. Utólag sokat gondolkodtam ezen , és nem látok rá más magyarázatot, mint hogy a szülészeten félnek a szülő nők természetes állapotától, amelyben a külvilágot kizárva próbálnak hozzáférni ahhoz az erőhöz, ami a természetes szülések sajátossága.) Tehát kb. hárompercenként odajött a szülésznő, és vagy megkérdezte, van-e gyógyszerallergiája, mi a vércsoportja, hányszor szült eddig, és milyen lefolyású volt az előző, vagy a szívhangokat vizsgálta. Ez, látva, hogy a mamát mennyire kizökkenti, és mennyire fáj neki, ha a hasához hozzáérnek, engem és az apukát is rendkívül kényelmetlenül érintett. Meg is született rögtön a harmadik sz. tanulság: az anyák összes kiskönyvében fellelhető adatát a fejemben tartom ezentúl. Egy idő után már próbáltunk tiltakozni a vizsgálatok és egyebek ellen, több-kevesebb sikerrel.
Az volt a jó, amikor a mama határozottan kérte, hogy valamit ne engedjünk. Volt ugyanis egy nehézség, hogy nem szeretett volna semmiképpen ellentétbe kerülni a személyzettel. De ez nem volt könnyű, tekintve, hogy soha nem telt el úgy öt perc, hogy valamilyen módon ne piszkáltak volna minket.
Aztán, amikor az anya azt mondta, érzi, hogy nyomni kell, hát, közölték, hogy a doktor úr nemrég még azt mondta, nem tűnt el teljesen a méhszáj, akkor még biztosan nem szabad nyomni. És kimentek. Mi pedig az apukával azt mondtuk neki, nyugodtan nyomjon, ha szükségét érzi...
Elérkeztünk hát a kitoláshoz. Jött a szülésznő, és elkezdte fertőtleníteni a gáttájékot. Gyorsan szóltunk, hogy ezelőtt sem volt gátmetszése, most is szeretné, ha gátvédelemmel szülhetne. E kérést továbbították a szülészorvosnak, megpróbálják, ígérték. Nem is volt ezzel semmi gond. Bár, amikor a bébi elkezdett kibújni, azonnal látni lehetett, hogy óriási.
Ahhoz képest, hogy mekkora baba volt, nagyon hamar megszületett, minden gond nélkül. Gyönyörű rózsaszín kisfiú, 4300 g, nem egészen négy óra vajúdás után. Szinte nem is sírt.
Később, amikor ellátogattam hozzájuk, megtudtam, hogy ezt az alig sírós jó szokását továbbra is tartja, rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott baba.
Az anyuka is jól van, határozottan harmóniában találtam önmagával, amikor legutóbb láttam.

A kórházi tartózkodással kapcsolatban még annyit említenék meg, hogy az anyuka előző szülése után nagyon rossz emlékként őrizte a kórházban töltött három napot, így most szilárd elhatározása volt, hogy szülés után amilyen hamar csak lehet, megy is haza. Próbált utánajárni, mi kell az ambuláns szüléshez, meg is tett mindent, amit lehetett, szerencsére a gyermekorvosa is partnernek bizonyult ebben. Csak arra nem számított, hogy a 4000 g-nál nagyobb születési súlyú kisbabákra micsoda procedúra vár. Nagyon határozottak voltak a csecsemősök és a gyerekorvos, így aztán maradt a kórházi protokoll.

Számomra a legszebb pillanat ebben a történetben az volt, amikor az anyukával beszélgetve a szülés után azt mondta, most már nem érzi annyira elképzelhetetlennek azt, hogy esetleg, majd egyszer valamikor legyen egy harmadik gyereke is.