Augusztus vége volt, amikor megsejtettem, hogy babát várok.
Volt néhány nap, amikor senkinek sem mondtam. Nem szaladtam tesztért, és nem beszéltem róla. Csak érleltem magamban a gondolatot.
Véletlen gyerek, ezt nem tagadhatom egy percig sem. De az is igaz, hogy jó ideje már, hogy a párom is és én is éreztük: mintha valaki még hiányozna közülünk. És amióta ezt éreztük, nem fordítottunk olyan nagy gondot a védekezésre sem. (Jó, persze az is igaz, hogy a nőgyógyászom épp egy évvel korábban mondta, hogy meglehet, nekem már nincs is peteérésem, és ezt hajlamos voltam elhinni neki.)
De nagyon más dolog összebújni a szerelmeddel, és egy leendő gyermek esetleges foganásáról beszélgetni, és megint más azzal a tudattal élni, hogy az a gyermek VALÓBAN ott növekedik a hasadban.
Sok rossz pillanatom volt, mire megmondtam kedvesemnek, hogy újra apa lesz. Nagy öröm volt hogy ő nem esett pánikba, és így nekem is könnyebb lett kicsivel.
Eltelt néhány nap, és valahogy sikerült véletlenül elkotyognom magam a gyerekek előtt. (Ez megint egy olyan pillanat volt, amitől rettegtem: mi lesz, ha majd ők megtudják? Nyolc, tizenhárom, és tizenhat éves gyerekek anyukájaként volt is mitől rettegnem azt hiszem.) Nagyon édesek voltak, a nyakamba ugrottak, és tervezgetni kezdtek.
Részemről ráért volna, hogy a család, és az ismerőseink értesüljenek a dologról, de a gyerekeknek nagyon sürgős volt szétkürtölni. Nagylányom a barátnőjének mondta el azonnal, fiam az apját hívta fel - elváltunk, az új babának más az apukája -, a kicsi pedig szerette volna az egész osztálya előtt bejelenteni a nagy hírt. Kértem, hogy ezzel még várjon, legalább amíg a dokihoz eljutok. Hajlandó volt, addig csak pár lánynak súgta meg a suliban.
Az orvoshoz jutás megint csak nem volt valami egyszerű. Volt egy doki, akit régről ismertem, és egyre jobb híre van városszerte, őt, és az ingyenes rendelőt céloztam meg első körben. Két hónappal későbbre kaptam volna időpontot, így mást próbáltam keresni. Az egyértelmű volt, hogy a magánrendelések szóba sem jöhetnek, megkérdezni sem mertem, milyen árak vannak mostanában.
Végül szeptember végén jutottam el a rendelőbe, ahol egy rendkívül fiatal orvos vizsgált meg, és az eddigi gyakorlattól eltérően még ultrahang vizsgálatot is végzett. Amikor megláttam a pici baba dobogó szívét, elsírtam magam. Így kerülhettem el azt a kiábrándító kérdést, hogy meg szeretném-e tartani?
Kb. a nyolcadiktól a tizenharmadik hétig rettenetesen éreztem magam. Hányinger, és olyan fokú gyengeség uralkodott rajtam, hogy szinte semmit nem voltam képes csinálni. Otthon ücsörögtem, és vártam, hátha elmúlik. Közben folyton próbálkoztam különböző dolgokkal. Arra már rájöttem, hogy ha állandóan van a gyomromban valami, akkor kevésbé van hányingerem. A gyengeség pedig olyan ijesztő volt egy idő után, azt hittem, már így maradok, és eztán már mindig csak csücsülök a fotelben.
Mindez úgy múlt el, ahogy jött. A hányinger talán kicsit előbb, a fáradtság később, de azt hiszem érthető, ha az ember hetekig nem csinál semmit, valóban elfogy az ereje...
Telt múlt az idő. Időközben a nagyszülőket, közeli barátokat is tájékoztattuk a helyzettel kapcsolatban.
A reakció, hogy a negyedik gyerekemet várom, csődközeli anyagi helyzetben, nagyon változó.
Az elején nagyon rosszul esett, amikor valaki a hír hallatán "lefagyott", vagy amikor valaki rendszeresen elmesélte, hogy akiket beavatott a dologba, hogyan reagáltak.
Javasolnám is mindenkinek, hogy várandós nőt ilyesmivel soha ne terheljen, mert túl azon, hogy álmatlan éjszakákat okoz neki ezzel, a leendő anya a dolgokat megváltoztatni nem tudja, szerencsés esetben nem is akarja...
Jelenleg a huszonhatodik hétben vagyok, néhány apróságtól eltekintve remekül érzem magam, erőm visszatért, bármire képesnek érzem magam. A hétvégén pl. az Írottkőhöz kirándultunk, tegnap pedig szülést kísérni voltam. De erről majd legközelebb...
