2018. április 26., csütörtök

Harcos-háborítatlan kórházi szüléstörténet az anya szemszögéből

“Szombathely, Markusovszky Egyetemi Oktatókórház, 2. baba, ügyeletben, dúlával, apával és mindenre kiterjedő szülési tervvel kèszülve.
Otthonszülés is tervben volt, de vègül nem jött össze, elhatároztam, hogy a B tervből mindent kihozok, amit csak lehet.
Első várandósságom alatt nem foglalkoztam a szülèssel, nem készültem rá, gondoltam, anyukám, nagymamám is tudott szülni spontán több gyereket is, nekem miért ne menne?!
Itt volt sok minden, oxytocin, CTG fekve 2 perces fájásoknál, kőmetszőpóz, Kristeller-műfogás, irányított nyomatás, gàtmetszès, köldökzsinór azonnali elvágása, placenta "kirángatàsa", méhűri betapintás, orvos gúnyos megjegyzései. A babánál mindenféle vizsgàlat. Ezeket most egyáltalán nem akartam.
A mostani várandósság 12. hetétől folyamatosan tájékozódtam, olvastam, nem akartam úgy járni, mint az elsőnél.
HipnoSzülés tanfolyamot Schimcsig Nóránál elvègeztem, ott nagyon sok fontos információ elhangzott, amit nagyon köszönök neki. Auxner Bea győri bába 2,5 órás rövid bàbai tájékoztatásán is részt vettem Szombathelyen. Internetes fórumokon tájékozódtam, facebookon sok hiteles csoportban. Noll A Nandu Vajúdástámogatàs c. könyve is nagyon hasznos volt....stb.
2018. 02. 22.-re voltam UH szerint kiírva, TB alapon jártam nőgyógyászhoz a várandósság alatt.
Február 9-től minden nap voltak jóslófàjàsaim. 18.-án hajnalban folyamatos menses szerű görcseim lettek, reggel 9:00-12:00-ig pedig rendszertelen 3-4-5 perces fájások jöttek, amíg 45 másodpercig tartottak, még elviselhetők voltak, pont meg tudtam főzni alatta. Szünet következett kb. 1-1,5 órán keresztül. Kislányomat elvittem fèl 2 fele aludni, akkor indultak kb. a 10 perces fàjások, amik 1 percesek voltak, ezek délután 4-ig eltartottak, onnantól lettek 5 percesek. Kislányomat szomszédolni áthívták, kicsit jobban tudtam magamra/magunkra koncentrálni. Kádban relaxáltam zenével, gyertyákkal, kb. három-nègy kontrakciót bírtam fekve elviselni. Fél 6 fele szóltam a nagyszülőknek, ill. a dúlámnak, hogy kèszülődjenek, aztán jöjjenek hozzánk, mert éjjel valószínű menni kell.
Zsuzsával a leendő kislányunk szobájában beszélgettünk, a fájások alatt elcsendesedtünk, muskotályzsàlyás meleg borogatást tett a hasamra, ezt folytattuk este fél 9-ig. Elvittük kislányomat a fèrjemmel altatni, velünk alszik, ezt a megszokott rendszert nem akartuk felborítani. Amúgy is érezte, hogy valami kèszül ma, ő is izgatott volt. Férjemnek mondtam, aludjon, mert kell az ő ereje is, ha menni kell. Én nem tudtam feküdni, aludni. Kimentem a konyhába, ahol beszélgetett anyukám, nagymamám Zsuszával, főztem teát mindenkinek. Zsuzsa megkèrdezte, hogy málnalevèl teát iszok-e, mondtam nem, mert elfelejtettem elkezdeni, de úgy iszom, mintha az lenne. Ezen jót nevettünk. Belekortyoltam és éreztem egy pukkanást, elkezdett folyni a magzatvízem, ez volt fél 10-kor este. Előtte pont úgy éreztem, hogy lassan jutunk egyről a kettőre, úgyhogy ez egy újabb lendületet adott. Gyorsan "jártam egy örömtáncot", anyukàmat megöleltem, bízva abban, hogy felgyorsulnak az események. Elmentem zuhanyozni, hajat mosni, 3 percesek lett a fájások, és nagyon intenzívnek, erősnek éreztem őket. Összekészültünk és fél 11 előtt elindultunk a kórházba. (Anyukám útravalónak annyit mondott: "A harmadikat majd tényleg itthon szülheted, most màr elhiszem/megértem milyen lenne.."-ez nagyon jól esett, mert kezdetben nem támogatta, nem értette, ez hogyan működne. Féltett...)
A kórház előtt az utcàn parkoltunk le, mondtam szeretnèk besètàlni ne vigyenek be autóval. Az ambulanciára kellett menni, folyt folyamatosan a magzatvízem, a fájásaim ugyanúgy 3 percesek voltak, ugyanolyan intenzitásúak. Sajnos az ügyeleti időben "beeső", vajúdó nőt ismét "lelkesen, kedvesen" fogadták. Az asszisztensnő arcára volt minden írva, utasított átöltözni, vérnyomást mérni, kérdésekkel bombázni, várakozni az orvosra. Megérkezett a rezidens doktornő, aki vizsgálatra kért fel, ebbe beleegyeztem, mindennel el volt foglalva, csak a méhszájammal nem (állítólag két ujjnyira voltam nyitva?) közölte, hogy nem szülhetek spontán csak császármetszéssel, mert lát a combomon pár szemölcsöt. Ezzel elindította bennem a lavinàt, közöltem, hogy engem biztos nem tolnak be a műtőbe ès egy vágást nem fog rajtam ejteni. Èrveltem, hogy több nőgyógyásznál jártam, sőt bőrgyógyásznál is, senki nem mondott ilyet, hogy ez kontraindikáció lenne. Ezek után a kapcsolatunk kicsit viharossá vált, folyamatosan jöttek a fájások, de ez őket nem érdekelte, lassan, komótosan felvette a részletes anamnézist, ezután mehettünk a szülőszobára. A szülőszoba ajtajában közölte, hogy apukának, dúlának várni kell, nem jöhetnek be...(gondolta, úgyis csm lesz.) CTG-t csináltak fekve kb. 15 percig, az ügyeletes szülésznőnek mondtam, hogy én nem akarok fekve vajúdni, mondta mèg egy picit kell, utána levette rólam a gépet. Baba szívhangja rendben volt. A doktornő behívta a felettesét, aki meghallgatott, megnézte a szemölcseimet és nekem adott igazat, hogy ezek messze vannak a nyakcsatornától, nem császármetszés indikáció ez, még utána kicsit próbálkozott a doktornő, de aztán végül beletörődött. Közöltem, hogy van szülési tervem!, mondta kéri, válaszóltam, hogy engedjék be a férjeméket, akkor tudom odaadni, mert nála van. Bejöhettek, közben ment ám folyamatosan a vajúdás, a szünetekben beszéltem. 🙃
Tetmészetesen, teljes beavatkozásmentesen szerettem volna szülni, a szülési tervben minden benne volt. Végigolvasta, közölte ha minden rendben megy, nem kapok oxyt, cukros infúziót, egyebet, sőt, ő méhszájat amúgy sem szokott tágítani. Enni, inni enged, de "ne most fogyasszam el a Big Mac menümet", mert hátha mégis műtét lesz. Gátvédelemhez értünk, szerinte ritka, ha nem kell, ill. ha nem akarok irányított nyomatást, kőmetsző pózt ez teljesen esèlytelen, mert nem tudják akkor megtámogatni a gátat. Feltette a kérdést, hogy bevállalom-e, hogy szanaszét repedhetek. Ezen egy kicsit "elszakmáztam" vele, mondtam neki, ha bèkén hagynak, saját ütemben nyomhatok, szabadon választható pózban, akkor nem lesz gond. Valahol itt adta fel a győzködést. Sértődötten, kissé ingerlékenyen közölte, hogy nem érdekli mit csinálunk, ha aláírom, hogy saját felelőssègre mindent visszautasítok, akkor itthagy bennünket hármasban. Persze, hogy aláírtam, sőt közöltem a szülési tervemet tűzze hozzá a kórlapomhoz nyugodtan! Innentől békèn hagyott minket, ez kb. este 11 óra felé lehetett. A szülésznő egyszer-kétszer hordozható szívhanghallgatóval megnèzte a baba szívhangját. Én apán csüngve vajúdtam végig, közben megerősítő mondatokat suttogott nekem, Zsuzsa hátulról borogatást tett fel a hasamra, ez ment a kitolási szakig, ami nem tudom, mikor indult. Szóltam, hogy úgy érzem jön a baba, itt megkért a szülésznő feküdjek le az ágyra, hogy megnézzenek. Mondtam, nem tudok, meg nem is szeretnék. Volt egy nagy vajúdómatrac a földön, oda mentem nègykézláb helyzetben, apába kapaszkodtam, jöttek a tolófájások, éreztem nyomnom kell, előtte jött be a doktornő. Végig hangtalanul vajúdtam, de most úgy éreztem, hogy kétszer hangot kell kiadnom, itt a doktornő figyelmeztetett, hogy nem kellene kiabálnom, figyeljek rá, mit mond, akkor nyomjak, mikor ő mondja, és jó lenne lefeküdni. Erre már reagálni nem tudtam, nem jött ki hang a számon, akkor megkért, hogy kommunikáljak vele, halkan szóltam, hogy nem tudok. Mèg párszor elmondta az instrukciókat, végül azt éreztem, hogy nekem most az kellene, ha csendben maradna és békèn hagyna, ezért inkább lefeküdtem, mert éreztem, hogy mindjárt úgyis kint van a baba. Két-három nyomás és megszületett Franciska gátmetszés nélkül, egy 1,5 cm-es repedéssel gyönyörűen, jó magzatmázosan. 39hét 4 napra, 3490g-mal, 48 cm-rel bújt ki. Egyszerre rámrakták, apával meghatódtunk ismét, csodáltuk a második hercegnőnket, feljöttek a 2,5 évvel ezelőtti emlèkek. Férjem puszilgatott, mondta, hogy nagyon szeret minket, köszöni, hogy másodszor is átélhette a csodát, dícsért, hogy nagyszerűen csináltam vègig. 7- 8 percet (ez itt nagy szó) vártak a köldökzsinór elvágásával, apa büszkèn elvágta. Majd elvitték a babát, apa is ment. Nem engedtük a rutinszerű vizsgálatokat, fürdetést sem, apa csupasz mellkasára kértük a pucér babát, akit egy takaróval betakartak. Mi ezalatt vártuk a méhlepényt türelmesen, szèpen megszülhettem, nem siettették a dolgot (ez is kérés volt), megmutatták, mondták hazavihetem. A doktornő szerint egy öltést kellene tenni a repedésre, ebbe beleegyeztem. Méhűri betapintást, rectális vizsgálatot nem engedtem.
Ezután 2 óran keresztül együtt voltunk, Franciska profi módon megkereste egyből a mellemet és nagyon ügyesen szopizott. 2 óra múlva bejött a szülésznő, hogy a babának még egy órát itt kellene maradnia, de ha szeretnènk maradhatunk vele, aztán közösen lemegyünk. Apa nélkül maradtunk, mert ő ment haza a nagylányunkhoz, mert az izgatottságtól nem tudott ő sem aludni, várta haza apát, ilyenkor már hajnali 3 elmúlt.
Szopizott tovább Franciska, egy idő után elmentem zuhanyozni, addig a szülésznő felajánlotta, hogy szívesen fogja a babát. Babával együtt mehettem le a szobánkba, ahol 0-24-ben együtt voltunk a hazamenetel pillanatáig. A vizsgálatokat mind itt előttem végezték el.
Nagyszerű és csodás èlmény volt, amit sosem felejtek el, tudom, a háborítatlanság még hiányzik, mert normál esetben nem kellene harcolni vajúdás/szülès alatt, de én nagyon örülök, hogy minden amit elterveztem, eldöntöttem megvalósult, sőt ezek a "csatározások" még erősebbè tettek, ès mèg intenzívebb, erősebb fàjàsokat provokàltak.
Köszönöm Zsuzsának és a Férjemnek, hogy velem voltak és támogattak!
(u.i.: Ha egyszer lesz harmadik, OSZ lesz, mert a hàborítatlansàgot szeretném àtélni még.)”

2018. február 23., péntek

Októberi szüléstörténet. FELKAVARÓ!

FELKAVARÓ LEHET!!!
Őszi baba
Andiék szeptemberben költöztek Vas megyébe. Jóval előtte felvette velem a kapcsolatot, egy helyi hordozási szakember javasolt engem miután feltérképezte a vas megyei szülészeteket és megtudta, hogy nincs orvosválasztásra lehetőség Szombathelyen, Celldömölkön viszont nincsen rooming-in rendszer csak három óránkénti szoptatási lehetőség. Ezek fényében Szombathelynél és a dúla választásnál maradt. Először még gondolkodott szülésznő választásban, aztán lebeszélte magát. Személyesen mindössze kétszer találkoztunk, ezenkívül telefonon beszélgettünk néhányszor.
A szülési terv írásakor, és a telefonos beszélgetéseinkkel tulajdonképpen nagyjából kialakult egy kép benne hogy milyen szülést is szeretne, miben tudok segíteni, miben tudom támogatni.
A szülési terv megírása nekem azért fontos mert tudom hogy bármennyire és nem szeretik a kórházi szakemberek, tiszteletben tartják amit leírva látnak, nekem pedig azért jó, mert tudom hogy mi az, amiben támoögatnam kell a szülő nőket.
Andi október 28.-án szeretett volna szülni, mert az anyukája akkortól 2 hétig tudott velük lenni.
Olyan szépen sikerült ez a programozás hogy a kisbaba 27.-én éjszaka 22:00 után indult az útjára. Azt már sajnos nem tudta figyelembe venni, hogy a nagymama aznap telefonon közölte, hogy csak egy nappal később érkezik. (Ennek eredményeként sajnos az apuka nem lehetett bent a kisbaba születésénél, mert a nagytesóra vigyázott.) Andi, mielőtt lefeküdt, írt nekem, tudatva, valószínű, elindult a kisbaba. Úgy beszéltük meg, hogy hozzájuk megyek, ha már nem szeretne tovább egyedül vajúdni, és majd együtt megyünk a kórházba.
Hát volt egy éjszakánk, amikor én itthon vártam a telefonhívást, Andi pedig otthon csendesen vajúdott. Mondtam neki, hogy bármikor, ha úgy érzi, hogy menjek, szóljon. Pontosan 5:40-kor hívott. Azért emlékszem, mert abban a percben kezdődött párom munkaideje, aki egyben -jogsim nem lévén-, a sofőröm is.
Szerencsémre aznap éjjel volt egy vendégünk, aki el tudott vinni Andiékhoz. Náluk az előszobáig jutottam, az ajtóban várakoztak már kabátban mikor odaértem, akkor már elég erős összehúzódásai voltak Andinak, mentünk a kórházba.
A betegfelvételnél az asszisztens nagyon hamar bepánikolt Andi hangjait hallva, hogy a baba ott lent fog megszületni, ha nagyon gyorsan nem kerülünk fel a szülőszobára, úgyhogy csak gyakorlatilag rá dobtuk a hálóinget Andira, és már mentünk is.
A szülőszobára sajnos nem engedtek be engem azzal a lendülettel, próbálkoztunk, de az asszisztens azt mondta, hogy itt még vizsgálat és CTG lesz. Szerencsére nem kellett a folyosón várakozni szerintem olyan 10-15 percet. Átöltöztem beszaladtam a szokásos 4-es számú szülőszobára, és Andi az ágyon feküdt, azt mondta, hogy ott jó neki kényelmes most nem akar felkelni.
Elővettem a muskotályzsálya olajat és a pelenkát, próbáltam egyet borogatni, de nagyon rosszul esett Andinak, úgyhogy ezt hagytuk is annyiban.
A vizsgálat szerint olyan négy ujjnyira volt nyitva tehát elég jelentős tágulás volt.
Ekkor találkoztam az ügyeletes szülésznővel először.
Nem akarok feltétlenül csúnyákat mondani rá, csak sajnos nem nagyon jut eszembe semmilyen pozitív jelző vele kapcsolatban.
Belépett az ajtón egy nagydarab szülésznő mérges tekintettel, kiabálva, hogy a kismama ne lihegjen, mert a baba oxigénhiányos állapotba fog kerülni, elmondta, hogy kell (szerinte) vajúdás közben lélegezni, engem leszúrt, mert a táskámat nem megfelelő helyre tettem, majd távozott.
Ahányszor bejött a szobába, mindannyiszor halálra rémültem tőle. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy Andi is. Egyetlen egyszer sem tudott úgy bejönni hozzánk, hogy ne éreztette volna velünk, mennyire kár, hogy mi most itt vagyunk, amikor ő malmozhatna is akár…
Mivel a betegfelvétel odalent nem sikerült, jött a kérdéseivel. Próbáltam Andi helyett válaszolni, illetve a papírok között keresgélni a válaszokat, de sajnos ebben még nem vagyok jó. Főleg úgy nem, hogy a szülésznő minden kérdésnél ledöbbent, hogyhogy erre fejből nem tudom a választ? Ráadásul Andi mellett szerettem volna állni, neki segíteni, egyedüli kísérőjeként, de amíg nem tette fel a szülésznő az összes kérdését, erre nem volt lehetőségem.
Végül bejött a doktornő is, elolvasták az szülési tervet, mert többször kértük őket erre, és elmondták, hogy megtesznek mindent, amit lehet, amíg minden rendben halad, addig engedélyezik a természetes szülést, aztán majd kiderül, hogy hogyan alakulnak a dolgok, majd magunkra hagytak bennünket. Ez megnyugtató volt, picit fellélegeztünk. Tapasztalatom szerint, amikor a szülési tervben természetes szülést emlegetünk beavatkozások nélkül, illetve a dúla, mint kísérő jelen van, az ajtót behajtják, és hagyták az anyukákat vajúdni.
Ebben az esetben éreztem az állandó kontrolt. 5-10 percenként jött be vagy a doktornő, vagy a szülésznő (utóbbi gyakrabban), és ez nem volt elég, minden alkalommal valaki megszidott vagy engem, pl., nem jó helyen állok, vagy Andit, amiért nem megfelelően vajúdik (jelen esetben ugye, nem úgy lélegzik, ahogy illik). Tehát voltak 5-10 perces időszakok, ami alatt Andi végre tudott a testére figyelni, és szépen tágult.
Amikor elérkezettnek látta az időt a doktornő egy újabb vizsgálatra, akkor már eléggé eltűnő félben volt a méhszáj.
Itt próbálkoztak az ő jól bevált irányított kitolásukkal, amivel óriási fájdalmat okoztak, de más eredményt nem hozott.
Ez a dolog megint új, és döbbenetes volt számomra, amikor nem jelent meg a baba feje öt perccel a méhszáj eltűnése után, a doktornő és a szülésznő az ágy végében megállva karba tett kézzel nézték a vajúdót, és lefitymálóan elmondták, hogy nem elég erősek a fájások, nem elég hosszúak, a gát nem domborodik, hatékonyságnak semmi jele, és az oxitocin milyen klassz is lenne most. Megkérdeztem, hogy a baba jól van-e, mondták, hogy igen. Erre való tekintettel engedélyeztek még fél órát, beavatkozások nélkül.
Ennek nagyon megörültünk. Andi kérdezte, hogy baj-e szerintem, ha ő most nem nyom, csak fekszik, és engedi a testét, had tegye magától, amit tenni kell?
Mondtam, hogy ez a legjobb, amit tehet.
Kb. negyed óra után begyorsult a dolog, megindult az ép burok kifelé. Ilyet én még nem láttam,és őszintén szólva nem is nagyon értettem, mit történik, Andi pedig nagyon megijedt. Én azt hittem, a fejecske bújik már, így hívtam a szakembereket. Persze, mire odaértek, már rájöttem, hogy az a burok. A doktornő megrepesztette a burkot, újabb vizsgálatot végzett, aminek az eredménye meglepte, hogy lám, oxi nélkül is tökéletesen működött Andi teste!
Ismét magunkra hagyott mégy egy kis időre.
Ezek a tízpercek itt a végén nagyon jótékonyak voltak, mivel Andinak semmi másra nem volt szüksége, mint hogy valaki megnyugtassa, és elmondja, hogy minden tökéletesen rendben van, a teste pontosan tudja, mit kell tennie, főként, hogy a szakszemélyzet folyamatosan az ellenkezőjéről próbálta meggyőzni őt. És arra, hogy hagyjuk befelé fordulni.
Amikor újra megjelent a doktornő, a szülésznő és most már a csecsemős is, akkor már nem lehetett megúszni a lábakat a nyakba, fejet a mellkasra pózt, és hozzá a vezényszavakat. Itt már sokat rontani nem tudtak a helyzeten, a baba visszafordíthatatlanul elindult kifelé.
Amikor láttam, hogy bújik ki a fejecske, közvetítettem, mert megszoktam, hogy ennyit mindig mondok az anyukáknak, mert az nekik jó. Itt újabb arculcsapás ért, amikor azt mondtam, már látom a haját, a szülésznő azt mondta, fogjam be, ha még egyszer megszólalok, kizavar.
Itt már annyira kész voltam ettől a kifejezett lelki terrortól, hogy határozottan rettegtem. És undorodtam. És kiborultam.
A szülésznő azt mondta, hogy a kismama gátvédelmet akart, ő ezt csak akkor tudja véghezvinni, ha Andi csak rá figyel, különben baj lesz. (Ez volt a néhány szülőszobán töltött óránk visszatérő motívuma egyébként, hogy nagy baj lesz, miattunk. Ez engem sokkolt.) A gátvédelem amúgy abból állt, hogy a baba fejét fogta, és billegtette, vagy forgatta oda-vissza, míg az szépen jött kifelé. Ekkor már nem szóltam valóban, nagyon féltem, hogy Andi egyedül marad.
A baba pillanatok alatt megszületett, szépséges, egészséges kisfiú. Andi zokogott a boldogságtól, és a megkönnyebbüléstől.
A köldökzsinór rövid volt nem tudták a babát anyukája pocakjára tenni. Így aztán, szerintem bosszúból, amiért a szülési tervben a köldökzsinór késői elvágását kérték, nem vágták el vagy fél percig, had epekedjen az anyuka a gyermekéért. (A velem szült anyukák közül Andiék köldökzsinórját hagyták a leghosszabb ideig pulzálni.)
Ezután várakoztunk a lepényleválásra. Tíz perc után valahogy szóba került, hogy az elsőszülött babánál is volt ezzel gond, nem vált le, és a végén olyan erős vérzéslépett fel, hogy vérátömlesztésre volt szükség.
Na, itt ismét le lettünk szidva, mert milyen klassz is lett volna az oxitocin legalább a végére, most ilyen gond nem lenne. Mondta Andi, hogy ő készült homeopátiával. Megkért, hogy vigyem a kis dobozkát, elő is vettem a megfelelő fiolát, amikor leállított a doktornő, mondván, hogy itt valószínűleg műtét lesz, semmit nem ehet…
20 perc után magának ellentmondva végül megpróbálta az oxitiocin injekciót, de nem volt hatása. Megkérdeztem, nem lenne-e hatásos ilyenkor a függőleges testhelyzet. Kizárt!
Sajnos nem várhattak tovább (Szombathely protokoll 20 percet vár), előkészítették Andit a műtétre. Ő nagyon sírt, rettegett, hogy el fog vérezni, a megnyugtató szavak helyett ezt kapta:minden műtétnek megvan a maga kockázata.
Engem hamarosan kiküldtek azzal, hogy várakozzak apukával, tájékoztatni fognak minket, és a babát is meg fogják mutatni.
Kb. egy óra után jöttek a hírrel, hogy a műtét sikerült, az anyuka ébreszthető, majd az ajtót bevágták az orrunk előtt. Andi férje, akinek ígértem, hogy a babát láthatják,próbálkozott még jópárszor a csengetéssel, de nem reagáltak ránk. A nagytesó viszont már órák óta a folyosón jól elunta magát, így tovább nem vártunk, hazatértünk.
Sok szempontból tanulságos volt ez a szülés számomra.
3 hónapja történt, és eddig nem bírtam leírni, csak pár részletről beszéltem azóta más dúlákkal, és próbáltam feldolgozni, értelmezni a történteket. Egy ideig gondolkodtam, visszamenjek-e egyáltalán még a kórházba valaha?
Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy ebben a szituációban mindent megtettem az anyáért, amit csak lehetett, és itt igazán volt mitől megóvni őt.
Az más kérdés, hogy én is sérültem, és azóta már megtapasztaltam, hogy jobban félek a szülőszobán azóta, mint azelőtt.

2018. január 16., kedd

Nandu- Vajúdástámogatás + Nehéz szülés + Szülős társasjáték hétvége 2017. 10.30.-11.01.

Klassz dolgokat láttam-hallottam.
A Holdudvar bábaházban töltöm a hétvégét, töltődöm, okosodom, gyűjtöm az infókat. Remekül érzem magam.