Lehel Dés születése

Van egy csoport a Facebookon, ahol tag vagyok, és nagy figyelemmel kísérem az idővonalát, mivel dúláknak, dúlákról, szülésekkel kapcsolatosan folynak a beszélgetések.
Ott olvastam tavaly ősszel egy bejegyzést, amely könnyeket csalt a szemembe.
Egy négygyermekes anyukáról szólt, aki nagyon szeretett volna egy ötödik babát is.
A tizenkettedik héttől lehetett sejteni, majd a kromoszóma vizsgálatok után már biztosan tudni, hogy a baba Down-szindrómás.
Átbeszélgették az apukával, és úgy döntöttek, nem véletlen, hogy őket választotta ez a kicsi ember az életre, és ők nem mondtak rá nemet.
A csoportban arról mesélt az anyuka, hogy mióta igent mondtak a kisember életére, most először találkoztak olyan szülészeti szakemberrel, aki örül nekik, és nem akarja őket lebeszélni.

Akkor én azt gondoltam, milyen jó lenne ezt a családot közelebbről megismerni! Milyen jó, hogy vannak ilyen emberek!
Ekkor ránéztem az adatlapjára, és rá kellett jönnöm, hogy egy faluban lakunk, és valamennyire ismerjük is egymást.
Írtam neki, ezt itt:

„Szia, Kedves Viki!
Nem nagyon vannak szavaim arra, amit érzek-gondolok, mégis úgy érzem, hogy nagyon szeretnék pár szót írni neked, és ezt már akkor így gondoltam, amikor nem esett le, hogy tulajdonképpen ismerjük egymást.
Csak annyi ami most kijön a rengeteg gondolatom közül, hogy igazán boldoggá tettél ezzel az írással, az eü hozzáállását ismerem, de tudjuk, hogy szülőként is legtöbben nem tudják ilyen jól lereagálni a hírt, amit az orvostól kapnak.
Az örömötök és a szeretetetek minden bizonnyal segíteni fog benneteket abban, hogy a távolabbi családtagok, ismerősök szomszédok is helyén kezeljék a helyzetet.
Bármilyen testi-lelki támogatásra van szükséged, szeretettel állok rendelkezésedre.
Minden jót: Zsuzsa”

Ezután leveleztünk egy darabig, megmutattam neki a blogomat, elolvasta a szülésem történetét, majd sokat beszélgettünk az otthonszülésről, ami egyre inkább vonzotta.
(Nem a kórházi kényelmetlenségek miatt gondolkodott az otthoni szülésen, hanem azért, mert félt, hogy a DS miatt a kisfiút még több atrocitás érné, mint a többi gyermeket.)
Addig járt utána, amíg talált bábát, gyerekorvost, és minden feltételt biztosított az otthonában ahhoz, hogy a kisbaba problémamentes várandósság után, akár otthon is megszülethessen.
Engem megkért, hogy legyek a dúlája, ami számomra óriási megtiszteltetés volt, és nagy lelkesedéssel vártam az időt.
A karácsony és szilveszter közötti időt tűzte ki, mint ideális időpontot a kisbaba születéséhez.
Karácsony volt, 37. hét éppen betöltve. Szenteste posztolt képen azt figyeltem, milyen szépen lement a pocakja.

Másnap délelőtt írta, hogy fájásai vannak.
Nagyon bízott benne, hogy még ez nem AZ, de aztán még késő délelőtt beletörődött, mert rendkívül intenzíven beindult a vajúdás és kérte, hogy menjek.
Hívta a bábákat is, kérték, hogy majd jelentkezzen, ha már rendszeresek a fájások.
Délre értem oda hozzájuk. Addigra már a bábák is azt mondták, elindultak. A nagy gyerekek korcsolyázni mentek, a kicsi már aludt.
Viki a fürdőszobában volt, épp zuhanyzás után.
Háttal állt nekem, és megdöbbentett, mennyire tökéletes, mennyire gyönyörű!
Kimentünk a nappaliba, vizet forraltam - megállapítottam, hogy egy teljes üveg, anyukám által készített orbáncfű olaj folyt bele a hátizsákomba-, borogatást készítettem, amikor a nappali közepén egyszer csak elfolyt a magzatvíz. Nem csak egy kis fejvíz, hanem egy jókora tócsa keletkezett, saccra egy, másfél liter, hozzá frissnek látszó, de nem nagy mennyiségű vér is landolt a kövön. Óriási megkönnyebbülést érzett Viki, azt mondta, majdnem olyan, mintha megszült volna.

Nekem fura volt kicsit mind a víz, mind a vér mennyisége, értetlenül álltam előtte, és jobb híján lefotóztam, és elküldtük a bábának, mondja el, mit gondol, amíg ide nem ér. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy valójában még nem is indultak el, és ésszerűbbnek tartják, a vérzés, a vér friss élénkpiros színe miatt, ha bemennénk a kórházba.
Innentől nem volt kérdés számunkra sem, apuka hívta is a mentőket.
Meglepő volt, hogy az összehúzódások szinte elmúltak.
A mentő érkezéséig összeszedegettük a szükségesnek látszó holmikat, az anyuka felhívta azt a szülészorvost, akivel már beszélt a várandósság alatt, akiről úgy tudta, hogy DS babás-szüléseket támogató szülészorvos, és mint kiderült, épp ő volt az ügyeletes orvos. (Szombathelyen nincs választott orvosnál szülés, csakis az ügyeletesnél lehet…)
Megérkezett a barátnő, aki az ébredő nagytesóra vigyázott, majd a mentő is.
Egy perc konzultáció után be a mentőbe, apuka utánunk autóval.
A betegfelvétel adminisztratív része lezajlott a mentőben. Nem tudtam az anyuka mellett lenni, mert csak elöl volt hely.
A kórházi betegfelvétel a megszokott idegesítő lassúságban zajlott, holott úgy hittem, ezt meggyorsítja a mentős, és, hogy nincs vizsgálat, mivel a magzatvíz már elfolyt.
Végre fel a lifttel a szülőszobára.
Ott több mint három éve nem jártam, így óriási meglepetések értek:
Az ajtóban az ügyeletes stáb várt minket, bemutatkoztak, elmondták, ki kicsoda, mi is bemutatkoztunk, majd mutatták, én hol öltözzem át, Vikit pedig elkísérték a vizsgálóba.
Ezek a pillanatok mindig nagyon kapkodósak nekem. Nagyon rohannék, mégis itt van időm végiggondolni, mi is történt eddig, és vajon mi történik ezután.
Túl azon, hogy rövid időn belül egy új élet születik közénk, tudunk-e segíteni, hogy a születése a lehető legháborítatlanabb, a leg zökkenő mentesebb legyen?
Hozzá tartozik még a történethez, hogy attól függetlenül, hogy otthonszülésre készültünk, a szülők a kórházi szülésre is fel voltak készülve egy jó kis szülési tervvel, hangsúlyozva a kisbaba háborítatlan érkezésének óhaját.

A szülőszobán a következő fogadott:
Anyuka az ágyon feküdt, túl a vizsgálaton, CTG-vel a pocakján, épp infúziót kötöttek be neki.
Tájékoztatták, hogy a baba lábtartásba helyezkedett, és, hogy ez császár indikáció. Azt mondták, mivel 5. szülés, ha faros lenne a baba, azt még meg lehetne próbálni, de a lábtartásra nincsenek felkészülve.
Nagyjából ekkor ért oda az apuka, István is.
Igazából nem volt mit eldönteni, nem volt min vitatkozni, egyértelmű volt, hogy a baba úgy helyezkedett, hogy ne tudjon spontán megszületni.
István kissé feszült volt, Viki is annak mondta magát, de rajta nem látszott semmi ilyesmi.
Még megbeszélték, miért lenne jó a gerincérzéstelenítés az altatással szemben, majd jöttek az előkészületek.
Az előkészítés alatt együtt voltunk, és mindent a legapróbb részletekig elmondtak. Hogy hideg lesz a műtőben, hogy a szülésznő majd megmutatja a babát Vikinek, amikor kivették, majd lepedőbe csavarva átviszi a csecsemősökhöz, ahol a gyerekorvos azonnal megvizsgálja, figyelembe véve a szülési tervbe foglaltakat.
Amíg az érzéstelenítést megkapta, nem lehetett bent a férje, utána őt beengedték, én a vajúdóban várakozhattam.
Ekkor láttam a bába aggódó sms-ét. Felhívtam, vázoltam neki, mi a helyzet.
Nagyon hamar láttam, hogy kivágódik a műtő ajtaja, és a szülésznő szinte rohan a babával a folyosón. Valaki még utána is szólt, hogy ne rohanjon, nyugi!
István sietett utána, követtem én is.
Megálltunk az ajtóban, és figyeltük a valószínűtlenül fiatal gyermekorvost, amint gyengéden, de alaposan megvizsgálta a picit nyöszörgő újszülöttet, aki gyönyörű volt, és nagyon egészségesnek látszott.
Nem szívtak nyákot, nem mostak gyomrot, csupán alaposan megvizsgálták.
Amikor végzett a doktornő, elmondta, hogy minden rendben, semmilyen kórosat nem lát, majd megkérdezték, hogy felöltöztessék-e, vagy az apuka vetkőzik-e le inkább, hogy a testével melegíthesse?
Ez számomra már szinte hihetetlen volt, de látszott, hogy erre István sincs felkészülve. Természetesen az utóbbi lehetőséggel élt.
Itt az ő arany idejük következett, nem tudom pontosan, de olyan húsz percig talán így bőrkontaktusban ölelte magához István a kisbabát, és elmondása szerint azon igyekezett, nehogy bőgjön.
Amikor végre lehetett tudni, hogy hamarosan kihozzák Vikit a műtőből, felöltöztették a kis csöppséget, majd végre megkaphatta az anyuka az ő pici kis babáját, egy rövid időre a folyosón.
Majd ő lekerült a megfigyelőbe, ami már egy emelettel lejjebb van, és mondták, hogy mikor kaphatja meg a kisbabát.
Én visszamentem még a babával, elköszöntem tőle, és bíztam benne, hogy átalussza a következő órákat.
Aztán megkerestem a kis családot, picit még beszélgettünk, majd lassan hazaküldtek minket.
A pici lassan négy hónapos lesz, nagy öröme édesanyjának, és az egész családnak. (És persze nekem is. J) Egészséges, boldog baba.
Rendkívül hálás vagyok, hogy részese lehettem életetek e nagyon fontos eseményének! Köszönöm!