A szülő nő segítője, a dúla

Egészen addig, amíg a szülés nem került be a kórházakba (tehát nagyjából az 1950-es évekig), a szülő nő legfőbb támaszai e csodás tevékenységben mindig nők voltak. Leginkább már szülést átélt tapasztalt családtagok, nővér, sógornő, anyuka és a bába. Ők támogatták, segítették az anyát az új élet világra segítése közben, ők gondoskodtak a kényelméről, bíztatták, elűzték aggodalmait, tapasztalatukkal, tudásukkal, hitükkel és bizalmukkal voltak mellette.

Így ment ez hosszú-hosszú időn át. És rendben volt ez így.
A medikalizált szülés gyors iramban megváltoztatott sok mindent. Tudni kell, hogy a szülő nők azért vonultak kórházba szülni, mert úgy hitték, ott nagyobb biztonságban vannak, mint otthonukban.

Míg az 50-es években a vidéki anyák jó része továbbra is otthon szült, mára az otthonszülések szinte teljesen megszűntek.
Ezzel nem lenne semmi baj, az orvosok képzettek, bármelyikük képes egy életmentő hasi műtéttel világra segíteni a kisbabákat, a környezet steril, minden adott, hogy az anyák és gyermekeik teljes biztonságban legyenek a szülés idején.

Érdemes azonban végiggondolni, hogy amíg egy falucskában évtizedek alatt mindenki gond nélkül világra tudta hozni a gyermekét, ma minden második szülés császármetszés, és szinte nem létezik beavatkozástól mentes spontán lefolyású szülés.
Mi lehet ennek az oka?
Az orvosok félnek a műhibaperektől, az anyák pedig már nem hisznek saját testüknek.
Vannak olyan országok, ahol szinte csak császármetszés van, a tanuló orvosok már nem is látnak kisbabát a maga természetes útján kibújni az édesanyjából.
Mi köze ennek a dúlákhoz?
A dúla azt a hiányt hivatott pótolni a szüléseknél, amit az otthonszüléseknél a támogató nők jelentettek.
És itt most jöjjenek a számok:
Dr. Marshall Klaus gyermekgyógyász és neonatológus professzor vezette be a dúla-szolgálatot az Egyesült Államokban az 1980-as években. Több, mint kétezer megfigyelést végzett kétféle csoporttal. Mindkét csoport komplikációmentes várandósságot követő, hagyományos szülészeti ellátást kapott. Az egyetlen különbség az volt, hogy az egyik csoportban dúla is jelen volt a szülésnél. Az eredmény: a dúla által is kísért szüléseknél a vajúdás időtartama 25%-kal lerövidült, a császármetszések száma 50%-kal csökkent, 40%-kal kevesebbszer kellett oxitocint, 30%-kal kevesebbszer fogót, fájdalomcsillapítást, 60%-kal kevesebbszer pedig epidurális érzéstelenítést használni, valamint gátmetszést végezni. Meglepő módon dúlák jelenlétében az apák is sokkal aktívabbak voltak, jobban bevonódtak a folyamatba.

A szülést követő első órákban ezek az anyák gyengédebbek voltak újszülöttjükkel, később kevesebb szoptatási gonddal küszködtek, kevésbé voltak aggodalmasak, s a gyermekágyi depresszió is ritkábban fordult elő körükben. Mindez azt mutatja, hogy minél több személyre szabott figyelmet és gondoskodást kap egy nő a vajúdás, szülés és a gyermekágy nagyon érzékeny időszaka alatt, annál természetesebben és könnyebben alakul ki a kötődése, a jó kapcsolata a babával, annál inkább érezheti kompetensnek magát. (Marshall H. Klaus, M.D.: Mothering the Mother; Addison-Wesley Publishing Company 1993)


(Megjelent: Jáki Hírmondó 2016/nyár)

Eszter születése

2014. április 26-án, a saját ágyamban született meg negyedik gyermekem. A szülés körül segítségemre párom volt.

Kicsit bővebben:

Volt egy NST vizsgálat, és mivel május 1-re voltam kiírva, és notórius túlhordónak számítok, meg is beszéltük a rendelőben, hogy megyek 2-án újra.
Az NST-ről egy kedves ismerőshöz mentem, aki pocakmaszkot készített "rólunk".
Hogy milyen volt az idő, és mi minden történt estig, arra már nem emlékszem. :)
De este, arra emlékszem, hogy minden olyan más volt, mint ahogy lenni szokott.
Attila nem aludt el korán, a gyerekek viszont igen. Ágyba bújtunk, és sokáig beszélgettünk.
Azt vártam, mikor múlik már el a hasfájásom, hogy alhassak végre...
Aztán egyszer csak ismerős lett az a fájdalom...
Rájöttem, hogy mire elmúlik, itt lesz velünk a kisbabánk.
Rohamos szülő révén azt beszéltük meg a bábánkkal, hogy ahogy fájásokat észlelek, rögtön elindulnak.
Azonnal telefonáltam, habár éjfél elmúlt, és nagyon rossz volt ébreszteni.
Kérdezett a fájások hosszáról és erősségéről, ami, mint én már tudtam, nálam nem mérvadó.
Azt mondta, pihenjek, és szóljak, ha beindulnának az események.

Amikor letettem a telefont, mondtam Attilának, hogy készüljön, mert ketten fogjuk végigcsinálni.
Nem pánikolt be.
Elkészítettem az ágyat, ahogy illik, közben Attila feltett vizet a tűzhelyre borogatásnak.
Gyertyákat gyújtottunk, készülődtünk.
Amikor A. behozta az első adag vizet, azt mondta, nem biztos benne, hogy nem tett-e bele véletlenül sót és étolajat. :D

A hullámok csak jöttek, és jöttek. Tudom, szerencsés szülő vagyok, hiszen a teljes tágulásig szinte wellness volt a vajúdásom. (Illatok, gondoskodó társ, meleg, otthon, biztonság.)

Közben Attila újras hívta a bábánkat, aki ígérte, hogy fél óra múlva elindul otthonról.

Ahogy hihetetlen tempóban nyomult lefelé a babám, igazából úgy emlékszem, az volt a legkellemetlenebb, hogy állandóan a wc-re kellett rohangálnom. Egy idő után már erre nem voltam képes, és rájöttem, hogy jól használható e pár csepp vizelethez az előírásosan megvett papírvatta, és nem mozdultam az ágyról többet.
A képen látható labdát is használtam valamire, de rá nem tudtam ülni (akkor sem, ha a földön volt.)
Ha jól emlékszem, a kitolásnál négykézláb az támasztott meg előlről.
Amikor már csak néhány másodperc pihenőm volt két fájás között, kb. annyi, hogy mondjak egy irgumburgumot, vagy egy anemjójátot, felálltam a szoba közepén, és Attila nyakába kapaszkodva lógtam a fájások alatt.
Amikor így sem volt jó, meg sehogysem, jött a négykézláb, meg a labda.
Elő volt készítve minden a baba fogadádára, ment a hősugárzó, nem voltam már vevő a mókára.
Munka volt.
Jött a kis "gyorsvonatom".
A kitolás.
Amikor először éltem át, egészen biztosan éreztem a steril kórházi ágyon hanyattfekve, kitámasztva, sikítva, hogy meg fogok halni. Az sem zavart, hogy szétvágták a gátam. Mindegy volt már.
Másodszorra ismerősként üdvözöltem az érzést, de nem volt se pánik, se halálfélelem, akkor fontos lett volna, hogy ne bántsák a gátamat, de hiába könyörögtem... Harmadszorra leginkább bosszantott, hogy újra meg újra bizonygatnom kell, hogy én így szülök, hogy van, akinél ez az egész nem mérhető semmilyen műszeren, a baba mégis kibújik mindannyiszor. Gátam harmadszori összevarrásánál azt kértem, altassanak el, vagy üssenek le...
Most, hogy negyedszer éltem át ezt a "jajdejólennemostegészmásholleni" érzést, minden tökéletes volt.
Az otthonomban, az ágyamban voltam. Semmi félelmet nem éreztem.
Négykézlábra helyezkedtem, és nyomtam, mert nyomnom kellett. Éreztem, hogy vissza kellene tartanom, hogy lassítani kellene, de lehetetlen volt. Attila kérdezte, hogy mit csináljon  a baba kezével, a feje mellett az is bújik kifelé. De akkor már nem tudtam beszélni, és nem is tűnt fontosnak...
Most már tudjuk, hogy vissza kellett volna tolni. 03:10-kor megszületett Eszter.


Így aztán a negyedik szülésemnél, szabad testhelyzetválasztánál, orbáncfűolaj használata mellett is csodás gátsérülést szereztem... De ez volt az egyetlen, így teljesen elenyésző kis negatívum.
A kicsi lányt áttörölgettem betakargattam, sapit húztam rá, és újabb telefon a bábának, most már ne siessen...

Nem indult el még akkor sem. Ezzel csak az volt a baj, hogy a lepény nem igazán akart megszületni. Én az ágyban feküdtem, babám a kezemben, és nem éreztem, hogy szeretnék bármit is tenni annak érdekében, hogy kijöjjön belőlem.
Picit próbáltam nyomni, de nem jött...
Kb. 2,5 órával a szülés után ért ide a bába, ő segített megszülni a lepényt...

Akkor már az anyukám is itt volt, áthúzták az ágyat, én elmentem zuhanyozni.
Közben a gyerekek is ébredezni kezdtek. Először Zsófi.

 
Aztán Dóri, majd Peti. Ő azért volt vicces, mert bebújt mellénk az ágyba, és csak utána vette észre, hogy van ott egy új kisbaba is. :)

Apa reggelig tett-vett, már mindenki kezében járt a kisbaba, amikor reklamálni kezdett, hogy ő még nem is fogta meg, amióta megszáradt.

Azóta éppen 2 év telt el.
Eszter baba mindannyiunk gyönyörűsége, boldogsága.

Isten éltessen kicsi lány!