2018. február 23., péntek

Októberi szüléstörténet. FELKAVARÓ!

FELKAVARÓ LEHET!!!
Őszi baba
Andiék szeptemberben költöztek Vas megyébe. Jóval előtte felvette velem a kapcsolatot, egy helyi hordozási szakember javasolt engem miután feltérképezte a vas megyei szülészeteket és megtudta, hogy nincs orvosválasztásra lehetőség Szombathelyen, Celldömölkön viszont nincsen rooming-in rendszer csak három óránkénti szoptatási lehetőség. Ezek fényében Szombathelynél és a dúla választásnál maradt. Először még gondolkodott szülésznő választásban, aztán lebeszélte magát. Személyesen mindössze kétszer találkoztunk, ezenkívül telefonon beszélgettünk néhányszor.
A szülési terv írásakor, és a telefonos beszélgetéseinkkel tulajdonképpen nagyjából kialakult egy kép benne hogy milyen szülést is szeretne, miben tudok segíteni, miben tudom támogatni.
A szülési terv megírása nekem azért fontos mert tudom hogy bármennyire és nem szeretik a kórházi szakemberek, tiszteletben tartják amit leírva látnak, nekem pedig azért jó, mert tudom hogy mi az, amiben támoögatnam kell a szülő nőket.
Andi október 28.-án szeretett volna szülni, mert az anyukája akkortól 2 hétig tudott velük lenni.
Olyan szépen sikerült ez a programozás hogy a kisbaba 27.-én éjszaka 22:00 után indult az útjára. Azt már sajnos nem tudta figyelembe venni, hogy a nagymama aznap telefonon közölte, hogy csak egy nappal később érkezik. (Ennek eredményeként sajnos az apuka nem lehetett bent a kisbaba születésénél, mert a nagytesóra vigyázott.) Andi, mielőtt lefeküdt, írt nekem, tudatva, valószínű, elindult a kisbaba. Úgy beszéltük meg, hogy hozzájuk megyek, ha már nem szeretne tovább egyedül vajúdni, és majd együtt megyünk a kórházba.
Hát volt egy éjszakánk, amikor én itthon vártam a telefonhívást, Andi pedig otthon csendesen vajúdott. Mondtam neki, hogy bármikor, ha úgy érzi, hogy menjek, szóljon. Pontosan 5:40-kor hívott. Azért emlékszem, mert abban a percben kezdődött párom munkaideje, aki egyben -jogsim nem lévén-, a sofőröm is.
Szerencsémre aznap éjjel volt egy vendégünk, aki el tudott vinni Andiékhoz. Náluk az előszobáig jutottam, az ajtóban várakoztak már kabátban mikor odaértem, akkor már elég erős összehúzódásai voltak Andinak, mentünk a kórházba.
A betegfelvételnél az asszisztens nagyon hamar bepánikolt Andi hangjait hallva, hogy a baba ott lent fog megszületni, ha nagyon gyorsan nem kerülünk fel a szülőszobára, úgyhogy csak gyakorlatilag rá dobtuk a hálóinget Andira, és már mentünk is.
A szülőszobára sajnos nem engedtek be engem azzal a lendülettel, próbálkoztunk, de az asszisztens azt mondta, hogy itt még vizsgálat és CTG lesz. Szerencsére nem kellett a folyosón várakozni szerintem olyan 10-15 percet. Átöltöztem beszaladtam a szokásos 4-es számú szülőszobára, és Andi az ágyon feküdt, azt mondta, hogy ott jó neki kényelmes most nem akar felkelni.
Elővettem a muskotályzsálya olajat és a pelenkát, próbáltam egyet borogatni, de nagyon rosszul esett Andinak, úgyhogy ezt hagytuk is annyiban.
A vizsgálat szerint olyan négy ujjnyira volt nyitva tehát elég jelentős tágulás volt.
Ekkor találkoztam az ügyeletes szülésznővel először.
Nem akarok feltétlenül csúnyákat mondani rá, csak sajnos nem nagyon jut eszembe semmilyen pozitív jelző vele kapcsolatban.
Belépett az ajtón egy nagydarab szülésznő mérges tekintettel, kiabálva, hogy a kismama ne lihegjen, mert a baba oxigénhiányos állapotba fog kerülni, elmondta, hogy kell (szerinte) vajúdás közben lélegezni, engem leszúrt, mert a táskámat nem megfelelő helyre tettem, majd távozott.
Ahányszor bejött a szobába, mindannyiszor halálra rémültem tőle. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy Andi is. Egyetlen egyszer sem tudott úgy bejönni hozzánk, hogy ne éreztette volna velünk, mennyire kár, hogy mi most itt vagyunk, amikor ő malmozhatna is akár…
Mivel a betegfelvétel odalent nem sikerült, jött a kérdéseivel. Próbáltam Andi helyett válaszolni, illetve a papírok között keresgélni a válaszokat, de sajnos ebben még nem vagyok jó. Főleg úgy nem, hogy a szülésznő minden kérdésnél ledöbbent, hogyhogy erre fejből nem tudom a választ? Ráadásul Andi mellett szerettem volna állni, neki segíteni, egyedüli kísérőjeként, de amíg nem tette fel a szülésznő az összes kérdését, erre nem volt lehetőségem.
Végül bejött a doktornő is, elolvasták az szülési tervet, mert többször kértük őket erre, és elmondták, hogy megtesznek mindent, amit lehet, amíg minden rendben halad, addig engedélyezik a természetes szülést, aztán majd kiderül, hogy hogyan alakulnak a dolgok, majd magunkra hagytak bennünket. Ez megnyugtató volt, picit fellélegeztünk. Tapasztalatom szerint, amikor a szülési tervben természetes szülést emlegetünk beavatkozások nélkül, illetve a dúla, mint kísérő jelen van, az ajtót behajtják, és hagyták az anyukákat vajúdni.
Ebben az esetben éreztem az állandó kontrolt. 5-10 percenként jött be vagy a doktornő, vagy a szülésznő (utóbbi gyakrabban), és ez nem volt elég, minden alkalommal valaki megszidott vagy engem, pl., nem jó helyen állok, vagy Andit, amiért nem megfelelően vajúdik (jelen esetben ugye, nem úgy lélegzik, ahogy illik). Tehát voltak 5-10 perces időszakok, ami alatt Andi végre tudott a testére figyelni, és szépen tágult.
Amikor elérkezettnek látta az időt a doktornő egy újabb vizsgálatra, akkor már eléggé eltűnő félben volt a méhszáj.
Itt próbálkoztak az ő jól bevált irányított kitolásukkal, amivel óriási fájdalmat okoztak, de más eredményt nem hozott.
Ez a dolog megint új, és döbbenetes volt számomra, amikor nem jelent meg a baba feje öt perccel a méhszáj eltűnése után, a doktornő és a szülésznő az ágy végében megállva karba tett kézzel nézték a vajúdót, és lefitymálóan elmondták, hogy nem elég erősek a fájások, nem elég hosszúak, a gát nem domborodik, hatékonyságnak semmi jele, és az oxitocin milyen klassz is lenne most. Megkérdeztem, hogy a baba jól van-e, mondták, hogy igen. Erre való tekintettel engedélyeztek még fél órát, beavatkozások nélkül.
Ennek nagyon megörültünk. Andi kérdezte, hogy baj-e szerintem, ha ő most nem nyom, csak fekszik, és engedi a testét, had tegye magától, amit tenni kell?
Mondtam, hogy ez a legjobb, amit tehet.
Kb. negyed óra után begyorsult a dolog, megindult az ép burok kifelé. Ilyet én még nem láttam,és őszintén szólva nem is nagyon értettem, mit történik, Andi pedig nagyon megijedt. Én azt hittem, a fejecske bújik már, így hívtam a szakembereket. Persze, mire odaértek, már rájöttem, hogy az a burok. A doktornő megrepesztette a burkot, újabb vizsgálatot végzett, aminek az eredménye meglepte, hogy lám, oxi nélkül is tökéletesen működött Andi teste!
Ismét magunkra hagyott mégy egy kis időre.
Ezek a tízpercek itt a végén nagyon jótékonyak voltak, mivel Andinak semmi másra nem volt szüksége, mint hogy valaki megnyugtassa, és elmondja, hogy minden tökéletesen rendben van, a teste pontosan tudja, mit kell tennie, főként, hogy a szakszemélyzet folyamatosan az ellenkezőjéről próbálta meggyőzni őt. És arra, hogy hagyjuk befelé fordulni.
Amikor újra megjelent a doktornő, a szülésznő és most már a csecsemős is, akkor már nem lehetett megúszni a lábakat a nyakba, fejet a mellkasra pózt, és hozzá a vezényszavakat. Itt már sokat rontani nem tudtak a helyzeten, a baba visszafordíthatatlanul elindult kifelé.
Amikor láttam, hogy bújik ki a fejecske, közvetítettem, mert megszoktam, hogy ennyit mindig mondok az anyukáknak, mert az nekik jó. Itt újabb arculcsapás ért, amikor azt mondtam, már látom a haját, a szülésznő azt mondta, fogjam be, ha még egyszer megszólalok, kizavar.
Itt már annyira kész voltam ettől a kifejezett lelki terrortól, hogy határozottan rettegtem. És undorodtam. És kiborultam.
A szülésznő azt mondta, hogy a kismama gátvédelmet akart, ő ezt csak akkor tudja véghezvinni, ha Andi csak rá figyel, különben baj lesz. (Ez volt a néhány szülőszobán töltött óránk visszatérő motívuma egyébként, hogy nagy baj lesz, miattunk. Ez engem sokkolt.) A gátvédelem amúgy abból állt, hogy a baba fejét fogta, és billegtette, vagy forgatta oda-vissza, míg az szépen jött kifelé. Ekkor már nem szóltam valóban, nagyon féltem, hogy Andi egyedül marad.
A baba pillanatok alatt megszületett, szépséges, egészséges kisfiú. Andi zokogott a boldogságtól, és a megkönnyebbüléstől.
A köldökzsinór rövid volt nem tudták a babát anyukája pocakjára tenni. Így aztán, szerintem bosszúból, amiért a szülési tervben a köldökzsinór késői elvágását kérték, nem vágták el vagy fél percig, had epekedjen az anyuka a gyermekéért. (A velem szült anyukák közül Andiék köldökzsinórját hagyták a leghosszabb ideig pulzálni.)
Ezután várakoztunk a lepényleválásra. Tíz perc után valahogy szóba került, hogy az elsőszülött babánál is volt ezzel gond, nem vált le, és a végén olyan erős vérzéslépett fel, hogy vérátömlesztésre volt szükség.
Na, itt ismét le lettünk szidva, mert milyen klassz is lett volna az oxitocin legalább a végére, most ilyen gond nem lenne. Mondta Andi, hogy ő készült homeopátiával. Megkért, hogy vigyem a kis dobozkát, elő is vettem a megfelelő fiolát, amikor leállított a doktornő, mondván, hogy itt valószínűleg műtét lesz, semmit nem ehet…
20 perc után magának ellentmondva végül megpróbálta az oxitiocin injekciót, de nem volt hatása. Megkérdeztem, nem lenne-e hatásos ilyenkor a függőleges testhelyzet. Kizárt!
Sajnos nem várhattak tovább (Szombathely protokoll 20 percet vár), előkészítették Andit a műtétre. Ő nagyon sírt, rettegett, hogy el fog vérezni, a megnyugtató szavak helyett ezt kapta:minden műtétnek megvan a maga kockázata.
Engem hamarosan kiküldtek azzal, hogy várakozzak apukával, tájékoztatni fognak minket, és a babát is meg fogják mutatni.
Kb. egy óra után jöttek a hírrel, hogy a műtét sikerült, az anyuka ébreszthető, majd az ajtót bevágták az orrunk előtt. Andi férje, akinek ígértem, hogy a babát láthatják,próbálkozott még jópárszor a csengetéssel, de nem reagáltak ránk. A nagytesó viszont már órák óta a folyosón jól elunta magát, így tovább nem vártunk, hazatértünk.
Sok szempontból tanulságos volt ez a szülés számomra.
3 hónapja történt, és eddig nem bírtam leírni, csak pár részletről beszéltem azóta más dúlákkal, és próbáltam feldolgozni, értelmezni a történteket. Egy ideig gondolkodtam, visszamenjek-e egyáltalán még a kórházba valaha?
Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy ebben a szituációban mindent megtettem az anyáért, amit csak lehetett, és itt igazán volt mitől megóvni őt.
Az más kérdés, hogy én is sérültem, és azóta már megtapasztaltam, hogy jobban félek a szülőszobán azóta, mint azelőtt.