Egy héttel ezelőtt, vasárnap este azzal a gondolattal tértem nyugovóra, hogy rendkívül zsúfolt hétnek nézek elébe, több különböző esemény van kilátásban, és ráadásul még nagy valószínűséggel a szülőszobára is eljutunk, mivel az anyuka, aki megkért, támogassam, már a 41. hetet taposta.
Előzménynek talán annyit mondanék el, hogy a mama első szülése annyira rossz élményként élt benne, hogy sokáig hallani sem akart arról, hogy újból gyereket vállaljanak. Ezért is keresett meg engem, mert rengeteg félelme volt a szüléssel kapcsolatban, és szüksége volt valakire, akibe kapaszkodhat.
Hétfőn reggel SMS-t kaptam tőle, hogy lehet, valami készülődik, később majd hív. Úgy is lett. 8 után nem sokkal hívott, elmondta, nagyjából mit tapasztal. rendszeresen érkező hasi fájdalmak, amelyek közben telefonálni sem tud, magzatvíz csordogálás...) Nem volt biztos a dolgában, én pedig amúgy is úgy terveztem, hogy hozzá megyek, így mondtam neki: szívesen ránéznék, úgy mégis könnyebben megállapítható, mi a helyzet. Fél 9-re értem oda, épp kontrakció közben. Anyukája engedett be, ő fel sem állt, rám sem nézett, ebből máris lehetett következtetéseket levonni...
Amikor "kijött belőle", elmondta, hogy ezek az érzések már eléggé ismerősek az előző szüléséből.
Épp hogy megérkeztem, rögtön eléggé lendületbe jött a dolog.
Amíg felforrt a víz, ami a borogatáshoz kellett, akupresszúrával próbáltam enyhíteni a fájdalmait, amiket egyébként jól viselt, szépen beléjük merült, és nem tiltakozott ellenük. (Ebből lehetett remélni, hogy nem fog sokáig tartani a vajúdás.)
A muskotályzsályás borogatás a kívánt fájdalomcsillapító hatást érte el.
A vajúdás nagyon rövid idő alatt rendkívül intenzívvé vált. Hamarosan beláttuk, hogy hívni kell az apukát haza a munkából, hogy el tudjunk indulni (az ötpercnyire lévő) kórházba.
Az apuka megérkezett, átöltözött, és már jött is a kocsival. Közben mi is összekészülődtünk.
A szombathelyi kórházban hétfőn délelőtt előrehaladott vajúdással megérkezni nem a legszerencsésebb. Az ambulancián rengeteg várandós vár a sorára, az éppen aktuális vizsgálatok elvégzése miatt, közben a terhespatológiára is zajlik a felvétel, a legtöbb várandós a párjával, vagy egyéb családtagjával várakozik, egyszóval a váró tömve van emberekkel, akik kíváncsian bámulják a szülni érkező anyukát és kísérőjét. (Eközben az apuka az autót próbálja leparkolni a megfelelő helyen.)
Amikor végre találok egy "fehér köpenyest" szólok, hogy vajúdót hoztam. Rögtön bevezetnek minket a vizsgálóba. Ilyenkor én naivan mindig azt gondolom, hogy megvizsgálják az anyukát, hogy mihamarabb felkerüljünk a szülészetre, de rendre csalódnom kell. (1. sz. tanulság: legközelebb szólok, hogy előrehaladott vajúdásról van szó.) Megkérik az anyukát, hogy öltözzön át. Ezután átkísérik egy másik vizsgálóba. (Az egy jó pont, hogy mindenhová vele mehetek, egy pillanatra sem kell, hogy magára hagyjam.) Ebben a vizsgálóban először is vérnyomást mérnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nővérben, aki rendkívül fiatal volt, annyi empátia szorult, mint egy darab kavicsba. Fájás közben nyafogott, hogy nem tud vérnyomást mérni, ha az anyuka itt görcsöl. Vérnyomás-mérés után hőmérőzés. Aki ezen akadályokon túljut, nos kérem, az elnyeri a jogot, hogy fölkecmeregjen a vizsgálószékbe, kengyelbe helyezze a lábait, hogy az doktor úr végre megvizsgálhassa.
Na, ekkor kicsit felgyorsultak az események, mivel kiderült, hogy a méhszáj csaknem eltűnt, mindjárt szülés lesz. Azonnal kerítettek egy kerekes széket, anyuka beült, irány a lift. A lépcsőházban szerencsére épp összefutottunk az apukával, aki sikeresen elhelyezte az autót a megfelelő parkolóba. A lift -vígjátékba illő módon- félúton elakadt, át kellett mennünk egy másikba.
A szülészetre érve a kísérőknek fel kell venniük a zsilipruhát. Ez az egyetlen, amikor el kell szakadni a kismamától, ráadásul akkor az apa és a dúla is el kell hogy "hagyja" egy kicsit. Ez nekem kb. másfél perc, mivel semmi más nem érdekel, mint hogy mielőbb az anya mellett lehessek újra. Kellemetlen, hogy soha nem mondják meg, melyik szobába kell majd bemennünk, így nehezen találjuk meg a mamát. (2. sz. tanulság: meg kell kérdezni, hova viszik.) Szóval villámátöltözés, utcai ruhák táskába gyömöszölése, anyuka keresése következik. Ez alatt a tényleg kevés idő alatt sikerült átöltöztetni, (vajon minek, amikor előtte tíz perccel kapott tiszta hálóinget odalenn?), ágyra fektetni, CTG-re kötni. Szomorú látvány volt.
Mivel üres kézzel tértem be a szobába, rögtön visszaküldtek az öltözőbe a táskámért, mondván, hogy ott nincs biztonságban. (Vajon ki az, aki a szülészeten táskát lop?) Visszarohantam, fölkaptam a táskámat, apukának is megmondtam, hol keresse a szülőszobát, és rohantam vissza. Azonnal megbántam, hogy nem vártam egy kicsit, mivel kiderült, hogy a burokrepesztés volt a valódi oka annak, hogy távol akartak tartani. Nem beszéltük meg az anyukával előre, mi történjen a szükségtelen beavatkozásokkal, de tudtam, hogy amennyire csak lehet, beavatkozásmentes szülést szerettek volna mindketten, ezért ez kissé bántott. Nem indokolta semmi, hogy a csaknem kitolási szakban lévő vajúdónak, akinél elmondása szerint három órája kezdődtek a fájások, miért is kellett a burkot megrepeszteni, ami ráadásul óriási fájdalommal járt, sajnos.
Ezen kívül kétpercenként jöttek oda, hogy az anyukától, aki próbált minél inkább befelé fordulni, és a szülésre koncentrálni, olyan adatokat kérdezgessenek, amik mind szerepelnek a kiskönyvében. (Ne vessetek meg ezért, de határozottan szándékosságot érzek ebben. Utólag sokat gondolkodtam ezen , és nem látok rá más magyarázatot, mint hogy a szülészeten félnek a szülő nők természetes állapotától, amelyben a külvilágot kizárva próbálnak hozzáférni ahhoz az erőhöz, ami a természetes szülések sajátossága.) Tehát kb. hárompercenként odajött a szülésznő, és vagy megkérdezte, van-e gyógyszerallergiája, mi a vércsoportja, hányszor szült eddig, és milyen lefolyású volt az előző, vagy a szívhangokat vizsgálta. Ez, látva, hogy a mamát mennyire kizökkenti, és mennyire fáj neki, ha a hasához hozzáérnek, engem és az apukát is rendkívül kényelmetlenül érintett. Meg is született rögtön a harmadik sz. tanulság: az anyák összes kiskönyvében fellelhető adatát a fejemben tartom ezentúl. Egy idő után már próbáltunk tiltakozni a vizsgálatok és egyebek ellen, több-kevesebb sikerrel.
Az volt a jó, amikor a mama határozottan kérte, hogy valamit ne engedjünk. Volt ugyanis egy nehézség, hogy nem szeretett volna semmiképpen ellentétbe kerülni a személyzettel. De ez nem volt könnyű, tekintve, hogy soha nem telt el úgy öt perc, hogy valamilyen módon ne piszkáltak volna minket.
Aztán, amikor az anya azt mondta, érzi, hogy nyomni kell, hát, közölték, hogy a doktor úr nemrég még azt mondta, nem tűnt el teljesen a méhszáj, akkor még biztosan nem szabad nyomni. És kimentek. Mi pedig az apukával azt mondtuk neki, nyugodtan nyomjon, ha szükségét érzi...
Elérkeztünk hát a kitoláshoz. Jött a szülésznő, és elkezdte fertőtleníteni a gáttájékot. Gyorsan szóltunk, hogy ezelőtt sem volt gátmetszése, most is szeretné, ha gátvédelemmel szülhetne. E kérést továbbították a szülészorvosnak, megpróbálják, ígérték. Nem is volt ezzel semmi gond. Bár, amikor a bébi elkezdett kibújni, azonnal látni lehetett, hogy óriási.
Ahhoz képest, hogy mekkora baba volt, nagyon hamar megszületett, minden gond nélkül. Gyönyörű rózsaszín kisfiú, 4300 g, nem egészen négy óra vajúdás után. Szinte nem is sírt.
Később, amikor ellátogattam hozzájuk, megtudtam, hogy ezt az alig sírós jó szokását továbbra is tartja, rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott baba.
Az anyuka is jól van, határozottan harmóniában találtam önmagával, amikor legutóbb láttam.
A kórházi tartózkodással kapcsolatban még annyit említenék meg, hogy az anyuka előző szülése után nagyon rossz emlékként őrizte a kórházban töltött három napot, így most szilárd elhatározása volt, hogy szülés után amilyen hamar csak lehet, megy is haza. Próbált utánajárni, mi kell az ambuláns szüléshez, meg is tett mindent, amit lehetett, szerencsére a gyermekorvosa is partnernek bizonyult ebben. Csak arra nem számított, hogy a 4000 g-nál nagyobb születési súlyú kisbabákra micsoda procedúra vár. Nagyon határozottak voltak a csecsemősök és a gyerekorvos, így aztán maradt a kórházi protokoll.
Számomra a legszebb pillanat ebben a történetben az volt, amikor az anyukával beszélgetve a szülés után azt mondta, most már nem érzi annyira elképzelhetetlennek azt, hogy esetleg, majd egyszer valamikor legyen egy harmadik gyereke is.
Réka Noémi születése
Hónapokkal ezelőtt megbeszéltük nővéreimmel, hogy a május elsejei hosszú hétvégét náluk töltöm gyerekeimmel. Hogy pontosan melyiküknél, azt -gondoltuk-, majd a helyzet adja, annyira nem is volt lényeges, mivel pár km-re élnek egymástól. Márti nővérkém május 12.-re volt kiírva, de nagyon bízott benne, hogy annál azért előbb megszületik a babája, és azt gondoltuk, nem lenne rossz, ha én is ott lehetnék. (Nem tudom, ki mennyire volt szkeptikus, én nem nagyon hittem, hogy a baba pont e 3 nap valamelyikén születik, viszont reménykedtem.)
Hétfőn, április 23.-án beszélgettünk, én mondtam Mártinak, hogy a kecském holnap ellik reményeink szerint, ő pedig közölte, hogy úgy érzi, szerdán fog szülni. Nos, mivel a gyermek apukája kedden érkezik külföldi útjáról, és mert az anyai intuíciónak muszáj hinni, a magam részéről elfogadtam ezt a dátumot.
Másnap reggel a kecském két gyönyörűséget ellett, a szemünk láttára. (Örök hála neki, hogy megvárt minket!)
E napon ismét beszéltem Mártival, akinek hasonló gyors és problémamentes szülést kívántam, és mondta, hogy semmi különöset nem érez, viszonylag gyakori keményedéseken kívül. Javasoltam egy pikáns szülésmegindító fogást nekik, amit az apuka nem nehezményezett. :)
Szerdán a doki megvizsgálta, és kinevette Mártit. Azt mondta, semmi jele annak, hogy itt egy héten belül bármi történni fog. Kicsit lelombozódtunk, de gondolva a 12.-i dátumra, ésszerűnek tűnt a jóslat.
Pénteken lányommal Quimby koncertre mentünk, ahol remekül éreztük magunkat.
Reggeli után aztán úgy tűnt, vége a gyakorlatozásnak, pihenő következett a méh izmaiban.
Még szombaton megígértük a gyerekeknek, hogy játszóterezünk egyet másnap, így reggeli után, még a kánikula előtt próbáltunk oda is eljutni. Nem sikerült, a meleg előbb odaért, mint mi. Márti hosszúnadrágban és fekete felsőben pihegett a napon, mivel forróságra már nem volt berendezkedve a kismamaruhatára.
Hamarosan elköszöntünk, és átmentünk Judit nővérkémhez, hogy ő se maradjon ki semmi jóból :).
Márti nagylányommal még elment bevásárolni, aztán elköszönt tőlünk azzal, hogy másnap még meglátogatnak minket.
Nem sokkal ebéd után mégis visszatértek hozzánk, mert Flóra (Márti lánya) szeretett volna az unokatestvéreivel játszani.
Márti azt mesélte, hogy az utolsó kanyarban, mielőtt megérkeztek volna, jó kis fájása volt, alig tudta elfordítani a kormányt.
Aztán újra egy.
És megint.
Kezdett kicsit gyanús lenni a dolog.
Hat órakor úgy döntöttünk, hogy figyeljük kicsit az órát, aztán meglátjuk. (Más volt ez már, mint az előző napi, ez kétségtelen, ezek már kontrakciók voltak.)
Átlag 7 percesek voltak.
Amikor tudatosult bennünk, hogy itt a gyermek világrajöveteléhez szükséges munka folyik, mindannyian megilletődtünk egy kicsit. A házban hat gyermek, és három anyuka volt.
Márti gyorsan összeírta, mi az, amire szüksége van otthonról, majd felhívta B.-t, hogy kezdhet készülődni, és főleg: izgulni!:)
Egy ideig a konyhában ücsörögtünk, masszázslabdával masszíroztam Márti derekát, aztán lassan előkerült a muskotályzsályás forró pociborogatás.
Kb. egy óra pancsolás után Márti átadta helyét a kislányának, akinek már készülődni kellett a lefekvéshez. Számomra nagyon megható volt, hogy bár nagyrészt kettesben voltunk Márti, és én, azért időről időre bekukkantott egyik-másik gyerkőc hozzánk, odamentek Mártihoz, átölelték, vagy csak kíváncsian bekukucskáltak, mindenesetre éreztették, hogy vele vannak.
Nagyon nagy segítség volt Judit, aki folyamatosan ellátta az aprónépet, és bármit kértünk, rögtön megkaptuk tőle.
Szárazon ismét a borogatás, és a derékmasszírozás volt a legfontosabb tevékenység, -ja, igen Jucus, loptunk egy kevés shea vajat!
Az összehúzódások között eltelt időt fél szemmel folyton figyeltük -láttam én már karón varjút ;)-, ekkor olyan öt-hat percesek voltak, és a hangulat teljesen békés volt. Márti nevetgélt, gyönyörű volt, és boldog.
Aztán egyszer csak azt vettük észre, negyed tíz körül, hogy három perces hullámok jönnek egymás után.
Gyors telefon a szülésznőnek, megbeszéltük, hogy találkozunk tízkor a szülőszobán. (Eddig nem tudtuk, hogy én mehetek-e, ekkor derült ki, hogy igen, én ugráltam egy sort örömömben, majd kértem 10 percet, hogy kicsit rendbe hozzam magam. (Ekkor egy ideje már segédkezett Dóri lányom a masszírozásban, ő látható félig-meddig a képeken, és Peti fiam utólag azt mesélte, hogy ő is masszírozta Márti derekát.) Judittól kaptam kölcsön zsilipruhát.)
Végül majdnem 22 óra volt, amikor elindultunk. A kocsi felé totyogva azt mondtam Mártinak: - Te ülsz a gyerekülésben! -Ezen úgy nevetett, hogy alig bírt beszállni a kocsiba. (Átmeneti szak, 3 perces fájások.)
Azért azt gondolom, maga az út nem a legkellemesebb élményei között maradt meg, B. próbált minél gyorsabban odaérni, bár Márti néha kérte, hogy inkább kerülgesse a gödröket. (Én pedig rettegek az autópályán, mindig, de ebben a szituációban eszembe sem jutott.)
Na most a Szent Imre kórházba bejutni nem volt egyszerű. Végre följutottunk a lépcső tetejére 2 perces fájásokkal, amikor kiderült, hogy ügyeleti időben a portán át kell közlekedni. (Lépcsőn le, tovatotyogás, portán be, végre megvan az épület, és a lift is.)
Egyszer csak ott állunk a szülőszoba ajtajában. Márti becsönget, mondja, kit keres. Megérkezik Gabi, a szülésznő, és behívja Mártit, ránk csukja az ajtót.
Engem itt fogott el a pánik. Egyrészt, mert egyszer álmodtam erről a szülésről, és álmomban bejutottam a kórházba, mégis lemaradtam a szülésről, másrészt pedig, mert a dúla első és legfontosabb feladata, hogy állandóan ott van a vajúdóval. Életem leghosszabb tíz perce volt, amíg az ajtó előtt álltam. B. hasznossá tette magát, lement a kocsiba a maradék holmikért, vizet vett magához, de én csak álltam, és meredten bámultam a homályos üvegtéglán keresztül. (Judittal konzultáltam telefonon, és mondta, hogy ez itt így szokás, nyugodjak meg, megvizsgálják, és bemehetünk.)
Így is történt. Először B. mehetett be, amíg ő öltözött, próbáltam lehiggadni, és a leendő feladataimra koncentrálni, ezért amikor végre bejutottam, angyalként mosolyogtam Gabira.
Bevezetett egy öltözőbe, és otthagyott. Egy perc alatt magamra kaptam a ruhát, és rohantam. Az ám, de fogalmam sem volt, merre menjek. Utólag B. is mesélte, hogy eltévedt, így mindketten látogatást tettünk egy másik vajúdó nőnél, mire végre megtaláltuk Mártit.
Nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy üres az IKEA szoba, de kellemetlen meglepetésként Márti az ágyban hanyatt fekve, CTG-re kötve találtuk. (Tudomásom szerint ugyanis az IKEA szobában nincs más műszer, mint egy kézi szívhanghallgató.)
Ez már a kitolási szak. Abban azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy bár nem tartott sokáig, nem volt könnyű. Negyed órára saccolom azt az időt, ami még hátra volt, hogy végre megpillanthassuk a kisbabát. Semmiféle külső tényező nem befolyásolta a születést, a képen látható pozícióban érkezett meg közénk Réka Noémi, az ügyeletes orvos gyakorlatilag az ajtóban állva nézte végig, a szülésznő kapta el a babát, de ő sem tett ezen kívül semmi mást. És ez így volt jó.
Ezen a témán lovagolok egy ideje, ezért számomra is fontos volt látni, örülök, hogy orvosok is láthatnak néha ilyet, és nagyon boldog vagyok, hogy Márti megtapasztalhatta a saját bőrén, milyen az, ha maximálisan saját erőből hoz világra egy gyermeket.
A nehéz kitolási részt végül megmagyarázta Réka Noémi 36 cm-es fejkörfogata, ami két öltéssel korrigálható sérülést okozott. Talán gátvédelemmel ez is elkerülhető volna, de ne legyek telhetetlen!
Noémi világra jövetele mindannyiunk számára gyönyörű élmény volt.
Én ismét megbántam, hogy nem vittem magammal zsepit. :) (Bele kell építeni a dúlatáskába.)
Noémi Gyönyörű kislány, nála nyugodtabbat ritkán látni.
A köldökzsinór pulzálás után lett csak elvágva, Noémit pedig csak másnap reggel fürdették meg. Mivel a 38. héten született meg, bőven volt rajta magzatmáz, amely így szépen beszívódhatott a bőrébe.
Amit muszáj megemlítenem, mert elképesztett, az az, hogy míg a szülés teljesen anya-baba barát módon zajlott az IKEA szobában, Noémin másnap délelőtt mindent bepótoltak, nehogy má' jól érezze magát, ami döbbenetes, hogy még a nyákleszívást sem hagyhatták ki, a végbélszondát is szerették volna beiktatni, de "sajnos" addigra a kislánynak volt széklete, így erre nem találtak okot, bár szerintem, mivel a nyákot gyönyörűen feltüsszögte, a leszívás ugyanilyen indokolatlan volt. Az pedig nálam végképp leverte a lécet, hogy még 12 órás sem volt a pici bébi, és már megkapta a BCG oltást. Úgyhogy, kedves Szent Imre kórház, csecsemő részleg: van még itt hova fejlődni, ennél sokkal rosszabb már nem lehetne! (A csecsemős nővér viszont Márti elmondása szerint végtelenül kedves, és segítőkész volt, ezt tegyük hozzá.)
Kedves Nagy család!
Köszönöm nektek, hogy megajándékoztatok ezzel a lehetőséggel, hogy veletek lehessek életetek egyik legfontosabb pillanatában! Nekem is életem egyik legszebb élménye lett.
Emőke Anna születése
Éppen emlegettem itthon reggel, hogy ma már igazán megszülethetne ez a Kisbaba, és vajon, mikor fog, amikor üzenet jött az édesanyjától, hogy bizony, úgy tűnik, elkezdődött.
Nagyon boldog és izgatott lettem, és reméltem, hogy tényleg lesz ma szülés, mert ezen a napon könnyű volt megoldani a gyermekeim egész napos elhelyezését is akár, én is meggyógyultam (egy hete ilyenkor hangom sem volt) és később kiderült, hogy a családnak is teljesen ideális ez a nap a szülésre.
Amikor ott voltam végre, az Édesanya arcán határozottan látszott, hogy nincs jól, de még úgy tűnt a fájások rendszertelenek. És indult volna a kórházba. Na most az eredeti terv az volt, hogy minél később érjünk be, és tudom, hogy az előző szülésnél túl korán sikerült bejutni, így megbeszéltük, hogy picit várunk, legalább amíg rendszeresek lesznek a méhösszehúzódások, addig masszírozom, borogatom, vagy fürödhet is, ha szeretne. Végül masszíroztam a keresztcsontjánál, borogattam a hasát és a derekát, de nem tartott az egész fél óráig, olyan gyönyörű kétperces fájásai lettek, hogy győztünk röpülni a kórházba.
(A kocsiban hátul volt Ő, az Apuka vezetett, enyém volt az anyós ülés. Próbáltam végiggondolni, mi van most? Hogy is tudnék én itt segíteni. Csak ültem ott, és szó szerint bámultam az Anyát, aki olyan gyönyörűen vajúdott, hogy csoda. Minden porcikája laza volt a zötyögő autóban az átmeneti szakban, csak a méhe dolgozott.)
Itt már egyértelmű volt, hogy nincs sok hátra, bár az Anyuka utólag mondta, hogy felmerült benne, hogy közlik: két centi a tágulás...
...azért amikor beértünk a kórházba, és azt közölték, hogy eltűnt a méhszáj, fordult velem egyet a világ.
Mindössze másfél óra volt a szülés attól a perctől kezdve, hogy találkoztunk, ebből kb. huszonöt perc zajlott a kórházban.
Csodálatos élmény volt ott lenni, látni, ahogy egy szépséges kislány megérkezik közénk.
Kicsi Baba!
Légy boldog, és egészséges, Szüleidnek, Nagyszüleidnek, Bátyuskádnak öröme!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése