Éppen emlegettem itthon reggel, hogy ma már igazán megszülethetne ez a Kisbaba, és vajon, mikor fog, amikor üzenet jött az édesanyjától, hogy bizony, úgy tűnik, elkezdődött.
Nagyon boldog és izgatott lettem, és reméltem, hogy tényleg lesz ma szülés, mert ezen a napon könnyű volt megoldani a gyermekeim egész napos elhelyezését is akár, én is meggyógyultam (egy hete ilyenkor hangom sem volt) és később kiderült, hogy a családnak is teljesen ideális ez a nap a szülésre.
Amikor ott voltam végre, az Édesanya arcán határozottan látszott, hogy nincs jól, de még úgy tűnt a fájások rendszertelenek. És indult volna a kórházba. Na most az eredeti terv az volt, hogy minél később érjünk be, és tudom, hogy az előző szülésnél túl korán sikerült bejutni, így megbeszéltük, hogy picit várunk, legalább amíg rendszeresek lesznek a méhösszehúzódások, addig masszírozom, borogatom, vagy fürödhet is, ha szeretne. Végül masszíroztam a keresztcsontjánál, borogattam a hasát és a derekát, de nem tartott az egész fél óráig, olyan gyönyörű kétperces fájásai lettek, hogy győztünk röpülni a kórházba.
(A kocsiban hátul volt Ő, az Apuka vezetett, enyém volt az anyós ülés. Próbáltam végiggondolni, mi van most? Hogy is tudnék én itt segíteni. Csak ültem ott, és szó szerint bámultam az Anyát, aki olyan gyönyörűen vajúdott, hogy csoda. Minden porcikája laza volt a zötyögő autóban az átmeneti szakban, csak a méhe dolgozott.)
Itt már egyértelmű volt, hogy nincs sok hátra, bár az Anyuka utólag mondta, hogy felmerült benne, hogy közlik: két centi a tágulás...
...azért amikor beértünk a kórházba, és azt közölték, hogy eltűnt a méhszáj, fordult velem egyet a világ.
Mindössze másfél óra volt a szülés attól a perctől kezdve, hogy találkoztunk, ebből kb. huszonöt perc zajlott a kórházban.
Csodálatos élmény volt ott lenni, látni, ahogy egy szépséges kislány megérkezik közénk.


Kicsi Baba!
Légy boldog, és egészséges, Szüleidnek, Nagyszüleidnek, Bátyuskádnak öröme!