Januári történet

Nagyjából tíz éve ismertelek meg téged, ha jól emlékszem, Európa Kiadó koncertre mentünk, egyazon baráti társasággal. Akkor mindketten nagyon szerelmesek voltunk, ezért aztán nem foglalkoztunk egymással túlságosan sokat.

Az esküvőtökre is hivatalos voltam párom révén, de nem mentem el egyéb családi elfoglaltság okán. Ezt bánom azóta is, mivel amiket hallottam róla, az csupa olyasmi, amit az én fajtám nem szívesen hagy ki.

Ez után többé- kevésbé „képben voltunk” a másikat illetően. Emlékszem, azt, hogy kisbabát vársz,  úgy tudtam meg, hogy a könyvtárból kivett babavárásról szóló könyvben felejtettél egy csekket a neveddel. Ezen jókat mosolyogtunk később…

Végül a Facebook hozott minket össze.

A „posztolt-lájkolt” dolgokból elég hamar ki lehet szűrni, ki milyen nézeteket vall bizonyos dolgokról.  Kiderült, hogy ti is a Waldorf suli felé kacsintgattok, a zenei ízlésünk eléggé hasonló, a kötődő nevelésről, háborítatlan szülésről, környezetvédelemről és az élet ehhez hasonlóan sarkalatos kérdéseiről sem ütközik a véleményünk.

Levelezésbe kezdtünk először a Waldorf miatt. Amikor még az előadásra is eljöttél, ahol a várandósságról-szülésről beszélgettünk, láttam, hogy tényleg nagyon nyitott és érdeklődő vagy.

Nemsokára megkerestél nagyon magánjellegű dologgal kapcsolatban, ahol, már mint dúla, tudtalak támogatni, bár még nem voltál várandós…

Aztán hamarosan jött a jó hír: kismama lettél, harmadszor is!

Emlékszem, épp egy éve beszélgettünk, hogy nem vagy túl jól, nagyon elfáradtál a tanév végi hajtásban, és nem igazán tudsz ráhangolódni a babavárásra. Ezek az érzések, mind a fizikai, mind a lelki, olyasmi volt, amire láthatólag nem számítottál, és csalódott voltál miattuk. Kérted, segítsek a ráhangolódásban.

Ekkor jött az ötlet: csináljunk várandós-napokat! Meg is valósítottuk, bár csak nyár végére tudtuk összehozni, amikorra rég eltűnt a kezdeti lehangoltság-fáradtság.

Nagyon sok új dolgot a te kis családodnak nem tudtunk mondani ezen a kétnapos „várandós-fesztiválon”, mivel ti nagyon tájékozottak vagytok babavárás és szülés terén.  Nem is ez volt a cél, inkább tényleg az, hogy minél több babaváró család kerüljön össze, ossza meg tapasztalatait, félelmeit. Mégsem gondolom, hogy hiába jöttetek, mert itt derült ki számotokra, hogy az otthonszülés, legálisan, szaksegítséggel, talán számotokra is valóság lehet. (Nekem pedig óriási boldogság volt, amikor búcsúzáskor azt mondtátok, ha otthonszülés lesz, én leszek a dúla!)

Később mesélted, hogy kapcsolatba léptetek a bábákkal, és a szülésfelkészítőre is eljutottatok. Lassanként minden akadályt elgördítettetek a vágyott háborítatlan otthoni szülés elől.

Innentől fogva elég gyakran beszéltünk, találkoztunk.

Amikor megtudtuk, hogy én is kisbabát várok, még szorosabb lett a kapocs közöttünk. Nekikezdtünk a „mosható pelenka-projektnek”, illetve én kezdtem, te pedig, mint tapasztalt moshatós anyuka, segítettél nekem.

Amikor eljutottam hozzátok, éppen elbúcsúztál a munkádtól, a diákjaidtól, és úgy emlékszem, bár nagyon vártad, mégsem volt fájdalommentes a dolog. Mindazonáltal rád fért, hiszen már csak egy hónap volt az új családtag megérkezéséig.

Dúlaként hozzászoktam, hogy éjjel-nappal mellettem van a telefonom bekapcsolva, feltöltve.

Sajnos a telefonom épp januárra kezdte bemondani az unalmast. Nem volt vele más gond, mint hogy nem lehetett engem elérni rajta…

Pedig a január nagyon izgalmasnak ígérkezett. Ott volt E., aki ikreket várt, és megkért, hogy ha szükségesnek érzi, támogassam otthon a vajúdásában, amíg be nem kell mennie a kórházba, és ott voltál te is, akinek a hónap elején megkezdődtek a jósló fájásaid. Volt, hogy egyik nap te, másik nap E. hívott…

Végül E. olyan ügyesen, és pillanatok alatt jutott a kitolási szakig, hogy nem volt szükség rám, már futottak is a kórházba…, de ez egy másik történet.

Tehát január volt, szokatlanul enyhe, és a méhed szépen gyakorlatozott. Leginkább SMS-ben tájékoztattál a dolgokról, először a méhösszehúzódásokról, később a bevetett technikákról, hogy mivel, hogyan próbáltátok „kicsalogatni” a várva-várt gyermeket a pocakból, és milyen eredménnyel.

Ahogy teltek a napok, én is próbáltam „trükközni”. Akárhogy is, de amikor már a család túl van rajta, hogy ezerszer végigrágják magukat azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy még nem akar kibújni a baba, én is végigrágom magamban, vajon teljesen fel vagyok-e készülve az érkezésére. Mivel ebben az esetben egészen új dolgok vártak rám, okkal gondolkodtam ezen. Új dolgok, hiszen eddig nem voltam otthonszülésen. Új azért is, mert, mint elmondtátok, főleg azért kértétek a segítségemet, mert a bábát Győrből vártátok, és ha esetleg ő nem ér oda, akkor is legyen valaki, aki már látott szülést, és valamennyire tapasztalt, ha nem is kompetens.

Így aztán átrágtam magam minden olyan olvasmányon, ami arról szólt, mikor mit tegyünk a szaksegítség megérkezéséig. Amikor ezen túl voltam, és még nem jött a baba, jöttek a szüléstörténetek. Minden nap elolvastam néhányat, véletlenszerűen választva, remélve, hogy pont arra van szükségem, amit olvasok, amikor éppen hívsz.

Ina May Gaskin Spirituális bábaság c. könyvének gyönyörű szülés történeteit olvastam, amikor végül felhívtál.

Túl voltál már a terminuson, így már naponta kellett NST-re járnod.

Azon a délelőttön én E.-höz indultam, hogy láthassam végre az ikreit. Épp elmentek a gyerekeim iskolába, amikor először hívtál, és mondtad, talán valami lesz ma, mert éjjel óta vannak nem szűnő összehúzódásaid. Mondtad, hogy egyedül vagy otthon, és hogy a bábákat is értesítetted, hogy számíthatnak talán ma már valamire. Azt is mondtad, azon vacillálsz, hogy esetleg még bebuszozol NST-re, hátha a busz rázkódása kissé beindítja az eseményeket. Mondtad, hogy ezt az ötletedet nem támogatta a bába, és én sem gondoltam, hogy jó ötlet.

Végül abban maradtunk, hogy szólsz, ha úgy érzed, szükséged van rám. Megnéztem a buszt, és kiderült, hogy a negyedórás utat tömegközlekedéssel jó három óra alatt tudom megtenni, de akkor még úgy gondoltuk, az bőven jó lesz.

Elmentem fürödni, és összeszedtem mindent, amire szükségem lehet a szüléskor. Aztán, mivel továbbra sem jött hívás, összepakoltam egy másik táskába a csomagot, amivel babanézőbe indultam. Felültem a biciklire, és dúlatáskástul, mindenestül mentem megnézni a kicsi lányokat, és az anyukájukat, de azért az adrenalin szintem szépen emelkedett a várható izgalmak miatt.

Ahogy beestem hozzájuk, gyorsan mondtam, hogy várható, hogy hamarosan elhívtok. Kerestem egy helyet a telefonomnak, ahol mutatott némi térerőt, és szépen belefeledkeztem az ikres gyermekágy szépségeibe.

Egyszer csak megcsörrent a telefon, és te voltál. Mondtad, hogy már többször is próbáltad, de nem tudtál elérni, és hogy ha nekem is jó, a férjed, aki indul hozzád haza, értem jönne, hogy most már ne kelljen egyedül lenned.

20 perc múlva ott volt az autó. Bepattantam, és már lőttünk is ki. Volt piros lámpa, és kamion, meg minden, ami nem kellett volna. Először engem hívtál, és nyugtattalak, hogy már félúton járunk, kérted, hogy NAGYON siessünk. Letettem, majd G.-t is hívtad pityeregve, ugyanazzal a kéréssel.

Nagyon rossz volt az autóban ülni úgy, hogy semmit nem tudok tenni, és tudom, hogy nem szabadna most egyedül lenned otthon. Kínomban kibontottam a hosszúszárú cipőm fűzőjét, hogy a házban azzal ne kelljen már bajlódnom. Próbáltunk lélekben felkészülni rá, hogy mi fogad majd minket, és hogy mi lesz a legfontosabb teendőnk, amikor odaérünk hozzád.

Még szinte meg sem állt az autó, már kint is voltunk, kutyákat félresöpörve repültünk hozzád! Még mindig pityeregve (de talán most már a megkönnyebbüléstől), nadrágban fogadtál minket. Azt mondtad, úgy érzed, nagyon közel a vége. Kérdeztem, hogy akkor nem szeretnél-e átöltözni?

Amíg szoknyát húztál (szép, batikolt nyári ruha, előre kiválasztva az alkalomhoz), én elszaladtam pisilni, kezet mosni. Közben telefonos kapcsolatba léptünk a várva-várt bábával, aki úton volt már, de még eléggé messze tőlünk. Nekem adtátok a kihangosított telefont, és mivel a telefonban is jól hallható volt az éppen aktuális kontrakció hangja, a bába a következő instrukciókat adta:

-          Ha jön a kitolás, hívjuk újra.

-          Ha annyira gyors lesz, hogy nem tudjuk hívni, vigyázzunk, mert a pici baba nagyon-nagyon csúszik!

-          Ha megszületik a baba, egyből fektessünk le téged, és úgy várjuk őt.

Azt hiszem, ezzel a legfontosabbakat mondta el nekünk.

A telefon és a kézmosás ideje alatt nagyjából átláttuk, hogy tényleg a vajúdás végére sikeredett megérkeznünk. Volt közben pár rendkívül intenzív méhösszehúzódásod, ahol mindig önkéntelenül a kályha elé a járólapra vetetted magad térdre, hogy egy idő után már nem csak a térdedet, de a járólapot is félteni kezdtük.

Ekkor, két fájás között még tudtunk beszélni. Megbeszéltük, hogy valószínűleg hamarosan meg fog repedni a burok, és utána nagyon hamar ki fog bújni a baba, ezért jó lenne, ha gyorsan készítenénk neki puha helyet, ahova érkezhet. Úgy emlékszem, az volt a terv, hogy az ágyatokba érkezzen a gyermek, „élőben” pedig kiderült, hogy valami miatt a nappali megfelelőbb helyszín neked. Így aztán minden, amit gondosan összekészítettetek a baba érkezéséhez, szépen kivándorolt a nappaliba, a szőnyegre. Puha takarók és gumilepedő, sok-sok törölköző, és minden egyéb egy helyen volt már.

Ekkor két fájás között már csak nagyon rövid időt kaptál. Hol egy pohár vizet kértél, hol csak korrigáltad azt, amit fájás közben mondtál: nem is úgy gondoltad, tudod te, hogy bírni fogod…

Az, hogy intenzívek voltak a fájások, azt hiszem, nem tükrözi elég hűen a valóságot. Azt hiszem, a hangok, amiket hallattál, örökre belém égtek, és a gyakran ismételt szavak is. „Jöjjön már ki! Miért nem jön ki! Gyere ki!”és hasonlók. Még egyszer muszáj volt kimennem pisilni. (Hiába, ilyen a hatodik hónapban szülést kísérni…)

Akkor szerintem magunkban már mindhárman inkább azt kívántuk, a baba inkább ne várja meg a bábát, hanem tényleg jöjjön ki.

Itt már véglegesen elhelyezkedtünk, te G. nyakába kapaszkodva térdeltél, én melletted helyezkedtem el, a keresztcsontodra próbáltam nyomást gyakorolni, amit szerencsére nem utasítottál el. Végig próbáltam hasznossá tenni magam, de itt amikor már mindennel előkészültünk, nem maradt más tennivaló, mint a testi-lelki támogatás. Borogatást masszírozást és semmi egyebet nem kívántál már.

Fájások között mondtad, hogy érzed, ahogy egyre lejjebb ereszkedik a baba feje. Volt némi vérzés is, de egyértelmű volt, hogy nem kell miatta aggódni.

Aztán elérkezett a várva-várt pillanat, amikor a burok végre megrepedt. Láthatóan csupa mekónium volt, de itt már nem volt idő megijedni emiatt. Én ekkor már a hátad mögé ereszkedtem, te pedig megszabadultál a szép ruhádtól. Látható volt, hogy a baba elindult kifelé. Vártam rá, és a gátadat orbáncfű olajjal kenegettem közben. Egyszer csak látni lehetett már a kicsi baba haját, ezt közvetítettem felétek. (Első szülésnél, amit kísértem, az anyuka utólag azt mondta, neki nagyon fontos volt, hogy tájékoztattam a dolgok állásáról, ezt azóta soha nem hagyom ki.) Nem rémlik, hogy reagáltatok volna bármit is, nem volt idő, munka volt. Szépen, lassan kigördült a fejecske.

Lehetetlen leírni, mert annyira fantasztikus, egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt, amikor megpillanthattam a kicsi arcocskát. Szorosan összezárt száj és szemek… „Kint van a feje, és gyönyörű!” – mondtam, majd ellenőriztem, nincs-e a nyakán a köldökzsinór: nem volt. És már jött is a teste.

„Megszületett! Kislány!” – kiáltottam, de akkor ti már nem hallottatok engem. Sírva-nevetve öleltétek magatokhoz szerelmetek gyönyörű gyümölcsét: Abigélt.

Lefektettünk, a hogy a bába kérte, be is takargattunk titeket, próbáltam minél szárazabbá tenni a fekhelyet és törölgetni a kicsi lányt, aki tetőtől talpig mekóniumos volt. Levettem a csurom vizes zoknidat, próbáltam figyelni, látok-e bármit, ami nincs rendben, és elkezdtem izgulni…

Kértem, telefonáljunk; G. már tárcsázott is. fülemhez tettem a telefont, és megláttam a bába autóját a ház előtt. Hét perccel késte le a baba születését.

Itt ő átvette az irányítást, mondta, ki mit hozzon, merre menjen, mit csináljon. Ez nagyon jó volt.

Amikor már tiszták és szárazak voltatok, és bebújtatok az ágyba, a bába elvégezte az adminisztrációt. A sütőben melegedni kezdett a finom vacsi, ami még ebédnek indult.

Közben megérkezett Pestről a segítő barátnőd, majd egymás után a két Nagy Testvér, akik rajongva nézték alvó húgukat.

Lassan szedelőzködtünk. Előbb a bába köszönt el, engem a Barátnőd hozott haza, aki egész úton nagyon fel volt dobva, és azt taglalta, mennyire fantasztikus ilyen boldognak és békésnek látni titeket frissen a szülés után. Ő még csak rosszul sikerült kórházi szülést látott, és csak remélte, hogy lehet ezt másképp is.

Bizony, lehet. És tudom, hogy valójában nem úgy történtek a dolgok, ahogy Ti elképzeltétek, és azt is, hogy van még mit feldolgozni ezen, én mégis tökéletesnek éreztem Abigél érkezését.

Nekem pedig, mivel az első előtti pillanattól valamilyen módon részese voltam a várakozásnak, majd a várandósságnak, felejthetetlen élmény kislányotok születése. Köszönöm Nektek!