Anyai szemszögből még egyszer: Abigél születése

2014. január 22-én, kedden, várandósságom 41. hetének utolsó napján hajnali fél három felé már éreztem méhösszehúzódásokat. Azonban ilyeneket már karácsonytól fogva tapasztaltam, egy hónapig szinte minden nap. A kontrakciók sokszor meglepően erősek és rendszeresek voltak – nem mertem reménykedni, hogy ez már végre „az” lesz. Előző nap kaptam „terminustúllépőként” haladékot a kórháztól, azzal a feltétellel, ha naponta bemegyek NST-re, szívhangellenőrzésre.

Még aludtam kicsit, de nem túl mélyen. Gábor reggel hatra ment dolgozni, én meg tartottam az aznapi vizsgálattól, az esetleges konfrontálódástól – még az is eszembe jutott, jó lenne, ha a mai napra táppénzre menne kedvesem, nem hagyna egyedül.

Korán keltem, Bencét és Áront is korán keltettem. Nagyon ügyesek voltak, rendkívül hamar elkészültek. Reggelizni sem kívántak, így maradt fél óránk még mesét olvasni iskola-óvoda előtt. Valahogy nem esett jól ülnöm, mintha az ücsörgés a hasamat nyomta volna alulról. Aztán a fürdőben észrevettem, hogy pár csepp vér kíséretében elment a nyákdugó. A fiúknál ezt hamar magzatvízcsorgás követte, ám tudtam, hogy elvileg akár napokat is várathat még magára a szülés. De végre valami biztosan elkezdődött!

Felhívtam Gábort, majd Beát, a bábámat. Azt mondta, ha lehet, még fél kilencig részt vesz egy megbeszélésen, de azonnal értesítsem, ha már vannak komolyabb összehúzódások. Még csak szórványosan és gyengén voltak. Lassan erősödtek fel. Zsuzsát, a dúlámat nem értem el, neki kicsit később szóltam – lehet, hogy ma végre szülünk?

A gyors telefonok után visszamentem a türelmetlen fiúkhoz és Münchausen báró kalandjaihoz. Bencéért időben jöttek, Áronnal felszálltunk a 7:21-es buszra. Az összehúzódások már érzékelhetőbbek voltak, de úgy készültem, hogy miután elkísértem őt az óvodába, felszállok a következő buszra, hogy negyed tízre beérjek a kórházba. Az óvó néninek biztonság kedvéért szóltam, hogy ha nem én jönnék Áronért, nyugodtan engedjék haza sógornőmmel, Dórival is.

Az oviból kifele jövet már nézegettem az órámat: az összehúzódások körülbelül 10 percenként jöttek és 20-25 másodpercesek voltak. Még gond nélkül sétáltam és beszélgettem mellettük. Megküzdöttem néhány „Te még mindig egyben vagy?”-féle megszólítással, csevegtem egy tavaly szült háromgyerekes anyukával. Gábort többször felhívtam: nagyon nehezen döntöttem el, bemenjek-e Szombathelyre a vizsgálatra. Arra gondoltam, a busz zötyögése még előbbre is viheti a dolgokat, ám tartottam tőle, ha bemérik a fájástevékenységet, konfrontálódnom kell, hogy hazajöhessek. Vagy ha a váróban menne el a magzatvíz, hogyan engednének haza?! Amiatt is aggódtam, hogy ha mégsem ma lesz „az” a nap, másnap majd „bűnösként” kell a kórházi személyzet elé állnom… Végül azt sütöttük ki, hogy Gábor felhívja a terhespatológia szakambulanciát, családi okokra való hivatkozással lemondani az időpontot (jól fogadták, másnapra kaptam újat), én pedig még sétálok húsz percet a következő buszig, figyelem, hogy alakulnak a fájások.

Erősödtek, rendszereződtek, bár még nem percre pontosan jelentkeztek. Elindultam hazafelé, közben anyukámat, Ágnest is felhívtam – kérte, ha elment a magzatvíz, azért szóljak. (Már szülés után beszéltünk ismét; el sem akarta hinni.) Útközben vettem kenyeret (hátha többen vacsorázunk ma), Bencének másnapra tízórait, eleszegettem egy dejós búrkiflit. Örültem, hogy végre elkezdődött – bár az előző hetek tapasztalataiból okulva még ekkor sem mertem biztosra venni. Három kilométert sétálgathattam összesen kényelmesen, jólesően. Mire a házunkhoz értem, már meg-megálltam az összehúzódások alatt.

Otthon elrakosgattam az elöl lévő tárgyakat. Zsuzsának, Beának, Dórinak és Gábornak szóltam, hogy a kontrakciók erősödnek, 8 és 15 perc között jönnek, nem igazán rendszeresek. Már-már lassan elhittem, hogy ezek nem csupán jóslófájások – de hogy mikor lesz belőle „valami”…? Bea azt jósolta, vagy fél háromig túl leszek rajta, mielőtt Bence megjön, vagy megvárom, amíg mindenki hazaér. Talán estére? gondoltam én. Azt javasoltam, ne induljon még el Győrből (2-2,5 óra utóval). Zsuzsa úgy tervezte, fél kettő felé ér hozzám busszal. Nem érzékeltem, hogy hamar sebességet válthat a folyamat. Pedig Bea előzőleg figyelmeztetett, hogy amilyen hosszú idő óta intenzíven készül már a testem, lehet, hogy gyors lesz a végkifejlet.

Bekapcsoltam a vajúdáshoz Gáborral kettesben összeállított YouTube-listát. Ha jött egy-egy hullám, megpróbáltam belesodródni teljesen, de bizonytalannak éreztem magam. Zavart, hogy nem elég rendszeresek, olykor negyedóra is kimarad. Még a Nandu-könyvben olvasott akupresszúrával is próbálkoztam kicsit. Beszéltem Abigélhez (akiről még nem tudtuk biztosan, nem Ambrus-e), biztattam őt és magunkat.

Nekiláttam ebédet főzni, gondoltam, ez még simán belefér. Tíz óra felé azonban egyre kevésbé tudtam figyelni arra, amit csinálok. A zene csak zavart, ki is kapcsoltam. Azt vettem észre, hogy elfelejtem a hullám végére, mit kezdtem el csinálni előtte. Azért a kontrakciók között összeraktam a káposztás tepsis krumplit, be is tettem a sütőbe.

Háromnegyed tizenegy felé kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Az összehúzódások valamivel előtte kezdtek négy-öt percesek, rendszeresek és erősek lenni. Éreztem, ahogy megváltozik a tudatállapotom. Semmi másra nem voltam már képes figyelni. Emlékszem, elkezdtem letörölgetni a mosdót, de alig bírtam befejezni azt a néhány egyszerű mozdulatot. Felhívtam Beát, hogy talán indulhat Győrből, Dórit, hogy érjen ide négyig Pestről, mire Áronért menni kell. Állítólag még elég összeszedettnek tűntem. Gábort is kértem, jöjjön. Megbeszéltük, hogy elmegy Zsuzsáért is Jákra: ha úgy alakul, ne csak ketten legyünk.

Pár perccel később már nem igazán tudtam volna higgadtan beszélgetni, még a szünetekben sem! A hullámok hosszát és rendszerességét sem bírtam már figyelni. Aztán azt vettem észre, hogy egymást érik szinte az összehúzódások, és olyan erősekké váltak, hogy közben jajgatok, nyögök önkéntelenül. Gyorsan becsuktam az ablakokat – a ház előtt elmenők erotikára gyanakodhattak volna… Erőt véve magamon valahogy befűtöttem: nem mertem vele megvárni Gábort, éreztem, nagyon felgyorsultak az események, és a babának kell majd a meleg! Ekkor már folyamatosan potyogott a könnyem, jajgattam. Kezdtem kicsit pánikba esni: mi lesz, ha még Gáborék sem érnek ide, én itt vagyok egyedül, felöltözve?! Bence szülésénél nem szólaltam meg, Áronnál csak közvetlenül a kitolási szak előtt adtam ki önkéntelenül hangokat… Most olyan jól esett jajgatni! A köröket róttam a lakásban, zokogtam, és azt mondogattam hangosan, az ablaknál állva, hogy „szükségem van egy kis időre”, hadd érkezzenek meg Gáborék. Magányosnak éreztem magam. Felhívtam Zsuzsát, pár perccel később Gábort, már tőmondatokban kérve, hogy siessenek, nagyon siessenek. Beával is közöltem, hogy sürgős... Már sejtettem, hogy ő nem fog ideérni. 

Gábor és Zsuzsa igen gyorsan pattantak ki a kocsiból. Gábornak a nyakába borultam – nagyon megkönnyebbültem, hogy végre ideértek! Még próbáltam kommunikálni velük valamennyire. Le is lassultak a hullámok egy kicsit. Zsuzsa javaslatára átöltöztem két kontrakció között. Észrevettem, hogy némi tágulási vér is távozik, és éreztem, hogy a baba feje belülről feszíti a fenekemet. El sem tudtam hinni, hogy már itt tartunk! A hullámok hamar újra felerősödtek – közben sírtam és (leginkább a kályha előtt a járólapon) Gáborba kapaszkodva térdre borultam. A kontrakciók között csak mentem és mentem; a könnyeimen át mosolyogtam; örültem, hogy jól haladnak a dolgok. Közben Gábor gyorsan beszélt röviden Beával, Dórival, Zsuzsa pedig takarót terített a földre, hogy tudjak hova térdre zuhanni. (A másnapi térdfájásból ítélve tényleg rendesen földhöz vághattam magam párszor.) Zsuzsa mindenfélét javasolt, de semmire sem voltam már vevő: se borogatás, se akupresszúra, se masszázs, se labda nem kellett. Kezdtem kibírhatatlannak érezni a fájdalmat. És egyre csökkent a kontrakciók közötti idő.

Átköltöztünk a nappaliba, kicsit távolabb a kályhától. Zsuzsa és Gábor gyorsan berendezték a „szülőszobát” a takarókkal, PVC és dekubitusz lepedőkkel, hősugárzóval. Szerencse, mert már nem sokáig tudtam helyet változtatni.

Nagyon sokat kiabáltam, sikoltoztam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Az adott erőt, hogy olvasmányaimból tudtam: ez teljesen normális érzés, és azt mutatja, hogy közel vagyunk a célhoz! „Nagyon fáááj, nagyonnagyon fááááj! Nem bírom tovább, nem fogom kibírni!” – ilyeneket kiabáltam. Viszont éreztem, hogy minden egyes kiabálással megy egyre lejjebb bennem a pici feje! Éreztem a kiáltásokban, sikolyokban az erőt. Még a kórházbamenést és a programozott császárral való szimpatizálást is szóba hoztam – igaz, ez utóbbit inkább viccből. De valóban kibírhatatlannak éreztem a szétfeszítő, intenzív fájdalmat.

Az egyre rövidülő szünetekben eleinte magyaráztam, helyesbítettem, helyzetet jelentettem: „Persze, tudom, hogy kibírom, de olyan jól esik kikiabálni a negatívumot!” „Tudom, hogy mélyebb hangon kéne kiabálnom, de nem megy!” „Már nagyon nyomja belülről a fenekemet a feje!” „Érzem, ahogy nyomja szét a csontjaimat!”. Helyet változtatni már nem bírtam: térdeltem Gáborral szemben, a kontrakciók közben kapaszkodtam belé, ordítottam, húztam-toltam őt, a pólóját haraptam, vagy a vállgödrébe fúrtam a fejem. Ő nagyon rámhangolódott, a lélegzetén is lehetett érezni. Később mondta, nagyon közeli az erotikához ez az intim egymásrahangolódás. Azt, hogy rosszul viseli az én fájdalmamat, néha lehetett látni. Zsuzsa mögöttem térdelt: „megengedtem”, hogy a kontrakciók közben nyomja a keresztcsontomat.

Aztán már nem is nagyon volt szünet az összehúzódások között. Már csak felszólító módban tudtam kommunikálni: „Vizet!” „Ne beszéljetek!”.  A szülés folyamatával kapcsolatos olvasmányaim, Nandu, Ina May Gaskin pörgött a fejemben (már amikor éppen tudtam gondolkodni), és sok minden mellett az is eszembe jutott, megoldhatta volna ezt a természet okosabban: mint Münchausen báró holdbéli óriásainál, akiknek a hasába egy ajtón keresztül kellett (evés helyett) betenni egy havi élelmet…

Az esetleges komplikációkon aggódni sem nagyon volt időm. Zsuzsától vártam, hogy minősítse normálisnak a tágulási vérzést; eszembe jutott, hogy jó lenne szívhangot hallgatni, jól van-e a baba. Azonban igazából nem éreztem úgy, hogy bármi gond lehetne.

A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam picit sem pihenni a kontrakciók között. Hangosan kértem is: „Egy kis időt! Szükségem lenne egy kis időre!” És kaptam is. Gábor szerint egyszer volt egy perc két összehúzódás között, mikor fellélegezhettem („pihenj és légy hálás”). Valószínűleg eztán kezdődött a kitolási szak…

Már előtte is nyomtam lefele a babát a kiáltásokkal, de ekkor hirtelen megváltozott a hangom. A kiabálás, sikoltozás helyett mély, oroszlánüvöltés-szerű torokhangok hagyták el a számat. Kezdtem hatékonynak érezni magam! Később már csak megkönnyebbülve, összeszedetten nyomtam, nyomtam, nyomtam, nem kellettek már a hangok sem.

Valamikor ekkor lehetett, hogy megvizsgáltam magam. Egy pillanatra megijedtem a puha és rugalmas valamit tapintva: úristen, még majdnem zárt a méhszáj, nekem meg máris tolnom kell?! Aztán rájöttem, hogy az a valami már a magzatburok! Úgy éreztem, könnyebben menne, ha már a feje lenne ott, nem a burok, de nem tudtam kirepeszteni a kezemmel. Éreztem, hogy minden nyomással jön lejjebb! Aztán nagyjából két nyomással később ki is durrant magától. Meglepődtem, mert nem hajas fejbőrt tapintottam: lehet, hogy ez nem is a feje?! (A fülecskéje lehetett.)

A tolófájások között egy ideje már Gáborral együtt kiabáltunk, úgy emlékszem. „Most már ki fog jönni!” „Gyere, gyere, gyere ki Abigél!” „Abigél, gyere, nagyon várunk! Nagyon várunk!” Nyomás közben Gáborra támaszkodtam (térdelve-négykézláb), összeborultunk, egymás vállgödrébe temetve az arcunkat. Zsuzsa hátul segített, megtámasztotta a gátat.

Hiába furcsálltam a szülésvideókon a folyamatos meztelenséget, kitolás közben én is úgy éreztem, az a kis ruha is akadályoz, amely rajtam van. Úgy kaptam le, hogy csak úgy repült…

Nagyon szépen szabályozni tudtam a fejecske átgördülését a gáton. Éreztem, mikor kell lassítani. Koncentráltam. Nem aggódtam. Nem is érintettem a fejét, annyira figyeltem befelé (Zsuzsa felkiáltott: „Kinn a feje!”)  – néhány másodpercig volt csak kinn, Zsuzsa ellenőrizte, nincs-e a köldökzsinór a nyakán, mielőtt kicsúszott a teste is. A konyhai óra 13 óra 17 percet mutatott. Minden fájdalom egy csapásra elmúlt.

Abigél prüszkölt egyet és azonnal, erőteljesen felsírt – én rögtön megfordultam és a szemüvegemet kértem. Gábor üdvözölte, hogy kislány; én előbb vontam a hasamra, öleltem át, mint hogy megnézegettem volna. Csodálatosan rózsaszín volt, kerek arcú, gömbölyű fejű. És magzatvíztől, mekóniumtól maszatos. Zsuzsa rögtön betakargatott minket. Gábor köszönte nekem a gyönyörű kislányt – és én is neki. Közös: ez a tökéletes baba és a szülésélmény is a MIÉNK!

Abigél erős hangon panaszkodott. Hét perccel születése után Zsuzsa tárcsázta Beát, aki épp akkor állt meg a ház előtt. Kezet mosott, átöltözött, aztán megnézte Abigélt, letörölgetett mindkettőnket papírvattával és popsitörlővel, hogy ne száradjon ránk a mekónium.

A nappaliba kihoztak egy matracot, Zsuzsa és Bea megágyaztak nekem a lepényi szakhoz. Bea elkötötte a köldökzsinórt ott, ahol már nem lüktetett, Gábor elvágta. Javaslatomra Gábor levette a pólóját, és ő fogta magához Abigélt, amíg átköltözködtem a tiszta lepedőre. Betakargattak minket. Abigél megnyugodott; szerintem még nem volt 20 perces, mikor szopni kezdett. Álmomban leendő kislányom azt mondta, jegyezzek meg két számot: 13 és 38. Ennyi idő lehetett nagyjából akkor.

Bea és Zsuzsa eltakarították a véres-mekóniumos hulladékot, Bea a lábamnál térdelve rendszeresen ellenőrizte a hasamat és a méhlepényt. Nagyjából háromnegyed óra múlva szültem meg a méhlepényt – meg is lepett, milyen erősek az ezt megelőző fájások. Bea megállapította, hogy csupán két apróbb hüvelyi sérülést szereztem, amelyek majd maguktól begyógyulnak. Javasolta, hogy akár el is mehetnék zuhanyozni. A kórházi rutinhoz szokva ezen is kellemesen elcsodálkoztam; örömmel indultam tisztálkodni. Abigél már elengedte a mellemet, így szívesen engedtem át az apjának. Szépen elszöszmötölt, nézelődött a mellkasán.

Hosszú percekig zuhanyoztam, hajat is mostam. Fáradt voltam, ám nem csak érzelmileg voltam extatikus hangulatban, hanem fizikailag is remekül éreztem magam, felpörögve, energiával telve. És az altestem sem volt annyira elgyötört, mint miután Bencét gátmetszéssel vagy akár Áront gátvédelemben szültem.

Mire végeztem, az asszonyok előkészítették nekem az ágyat a hálószobában. Abigél hosszan szopott, a többiek halkan beszélgettek a nappaliban. Béke volt, nyugalom, boldogság. Csak a fiaim hiányoztak még.

Bea a fürdőkádban kiterítette, ellenőrizte a méhlepényt. (Később a fiúkkal is megnézegettük, a magzatburokból félre is raktunk egy darabkát.) Gábor újra alágyújtott a félig kész ebédnek. Bea kíméletesen megmérte a kötelező adatokat (3300 gramm, 50 cm – ami több is lehetett, csak nem akartuk kifeszíteni a kicsi lábát –, 34 cm fejkörfogat) és megkurtította a köldökzsinórt. Abigél kicsit panaszkodott közben, de aztán hamar mellre került ismét. Még mindig fürdés és öltöztetés, pelenka nélkül, kényelmesen bebugyolálva, egy szál sapkában.

Dóri három körül jött meg, pont, mire Abigél elaludt. Leültünk az asztal köré (én fitnesszlabdára), elköltöttük a vajúdás elkezdett, késői ebédet. Bea közben Abigél mellett megírta az adminisztrációt. Aztán amíg elmondta nekünk a fontosabb tudnivalókat, Dórit kértem meg, hogy vigyázza Abigél álmát – nem szerettem volna, ha egy percre is egyedül marad (bár csak pár méter és egy nyitott ajtó választott el minket egymástól.).

Közben megjöttek a fiúk is. Bence örömmel nézegette Abigélt, kérdezgetett a szülésről. Áron inkább zavarban volt, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. (Az volt az első mondata, hogy ne felejtsük el pénteken elhozni az oviból az ágyneműt.) Nézelődtek kicsit, aztán visszavonultak legózni és rajzolni.

A segítők este ötig-hatig maradtak. Bea visszaindult Győrbe, Zsuzsát Dóri vitte el Jákra. Zsuzsát megkértem, legyen ő a keresztanya (azaz névadó szülő); már napokkal előtte felvetettem Gábornak, hogy ha úgy alakul, hogy csak ő lesz a szülésnél segítő, az biztosan nem véletlen. Mint ahogy az sem, hogy a tiszteletbeli keresztapa, volt az egyetlen, aki telefonon szeretett volna velem beszélni pont szülés alatt…

Telefonon értesítettük a védőnőt és a gyerekorvost, akik szívből gratuláltak és bejelentkeztek másnap reggelre. Megírtuk az örömhírt terjesztő sms-eket is.

Abigél két órát aludt, aztán két órát szopizással töltött újfent. Nézelődött is. Lassan felöltöztettük. A fiúk segítettek kiválasztani a ruhát. Újabb két óra alvás következett – én még nem bírtam pihenni, annyira boldog voltam.

Dóri finom vacsorát főzött nekünk. Mivel a szoptatást nem akartam abbahagyni, Gábor az ágyban etetett meg. Rengeteg folyadékot is ittam. Dóri készített néhány fotót. Megfürdette a fiúkat, előtte nagyot hancúrozott velük. Hatalmas segítség volt, hogy törődött a „nagyokkal”! Pakolgattunk kicsit még (én alig álltam meg, hogy energiával telve neki ne kezdjek takarítani), Gábor lezuhanyzott, a fiúk is elaludtak.

Mire ágyba kerültünk, tizenegy-éjfél felé, addigra fogyott el az erőm. Abigél azonban felébredt, és nem is szándékozott elengedni a mellem reggelig… Ez csak azért volt gond, mert az erős utófájásoktól szoptatás közben csillagokat láttam, és ennyi hirtelen igénybevételtől a mellem is érzékennyé vált. Ha pár percig nem volt mellen, Abigél hangosan panaszkodott – nem sokat pihentünk hát az első éjszaka. Azóta viszont – úgy tűnik – ő az első gyermekem, aki kiegyensúlyozottan, nyugodtan tud szopni valamint aludni egyaránt, és csak nagyon indokolt esetben sír. Éjszaka (máshogy elképzelni sem tudnánk) mellettünk alszik; már arra felébredek, ha megváltozik a szuszogása, így rögtön szoptathatom és alhatunk tovább. Nappal, ha nem a nagyágyban szopik vagy alszik, akkor bizonyára valamelyikünk mellkasán, karjában van, vagy hordozókendőben asszisztál nekem a házimunkához.

Amikor először végiggondoltam a szüléstörténetemet, zavart, hogy annyi negatív dolgot kiáltoztam az utolsó órában. Aztán – olvasmányaimat visszaidézve és Gábor, Zsuzsa segítségével – rájöttem, hogy teljesen rendben volt ez is. Tíz - fél tizenegy körül kezdődhetett el a vajúdás aktív szakasza; mire Zsuzsáék megjöttek, már az utolsó centimétereknél tarthattam, az átmeneti szakban („ki akarok szállni”-érzés).

A fiúk születéséhez képest most áthatóbbnak tűnt a fájdalom érzése. Mindkettejüknél volt ugyanis időm felkészülni a fokozatosan erősödő összehúzódásokra, hozzájuk szokni, pihenni kicsit közöttük. Most viszont ez az intenzitás kellett ahhoz, hogy ne legyen időm elkezdeni gondolkodni, nehézségeken törni a fejem, pánikba esni!

A szabadság felelőssége is nehéz lehetett az énem szabálykövető részének. Kétszer szültem kórházban – ott a szabadság megvonásával együtt a felelősséget is leveszik az ember válláról. Megmondják, mit kell tenni, hogyan, mikor. Közlik, mi mennyi ideig fog tartani. Nem volt könnyű átlendülni ezen – hiszen most csak magamra számíthattam, a szaksegítség sem ért ide. Odaadó segítőim megtettek mindent, amit kértem, és JELEN voltak velem, de én voltam a „felelős személy”. Ezt megelőzően nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen körülmények között is biztonságban érezhetem magam. Át kellett lépnem a saját határaimat, bízni a testemben, rábízni magam a testemre, a szülés erejére, természetes folyamatára. Ez valódi feladat volt számomra: értelmileg abszolút felkészült voltam, ám más elképzelni, hogyan bízom majd rá magam a fájdalom hullámára és hogyan vizualizálom a kinyílást, elengedést, mint valóban megpróbálni nem küzdeni a szétfeszítő fájdalommal, és merni üvölteni, nem gondolni azzal, mit szólnak majd az utcabeliek.

Nem csupán szüléskor, már a várandósság idején is sikerült túllépnem a saját korlátaim közül néhányon. Abigélt várva jobban kiteljesedtem nőként, Gábor szerint vonzóbb voltam, mint valaha, teljesebb ember, mint eddig bármikor életemben. Intimebb viszonyba kerültem a saját testemmel, ez a szexualitásomra is pozitív hatással volt.

A bizalom pedig (magamban és a világban) számomra mindig is kihívást jelentett. Abigél ezen a téren tanított engem: már születése előtt és születésével is.