Bébiváró

bébiváró (Kedvesem költeménye)

nemsokára megszületik Eszter,
legelőször anyatejet tesztel
ha a szája fiúé, nem lányé lesz
(amivel a cicit rágja) Máté ez
mindegy melyik jön ki majd a hasból
így is, úgy is anyatejet nassol
állitólag nem is fogja megunni,
cicin lukat úgysem lehet bedugni
had egyen csak annyit ami belé fér,
ami fölös kijön majd a belénél

Babavárás - most a sajátom

Réges-rég tervezem, hogy összehozok egy írást ebben a témában, de folyton akadályokba ütköztem.
Augusztus vége volt, amikor megsejtettem, hogy babát várok.
Volt néhány nap, amikor senkinek sem mondtam. Nem szaladtam tesztért, és nem beszéltem róla. Csak érleltem magamban a gondolatot.
Véletlen gyerek, ezt nem tagadhatom egy percig sem. De az is igaz, hogy jó ideje már, hogy a párom is és én is éreztük: mintha valaki még hiányozna közülünk. És amióta ezt éreztük, nem fordítottunk olyan nagy gondot a védekezésre sem. (Jó, persze az is igaz, hogy a nőgyógyászom épp egy évvel korábban mondta, hogy meglehet, nekem már nincs is peteérésem, és ezt hajlamos voltam elhinni neki.)
De nagyon más dolog összebújni a szerelmeddel, és egy leendő gyermek esetleges foganásáról beszélgetni, és megint más azzal a tudattal élni, hogy az a gyermek VALÓBAN ott növekedik a hasadban.
Sok rossz pillanatom volt, mire megmondtam kedvesemnek, hogy újra apa lesz. Nagy öröm volt hogy ő nem esett pánikba, és így nekem is könnyebb lett kicsivel.
Eltelt néhány nap, és valahogy sikerült véletlenül elkotyognom magam a gyerekek előtt. (Ez megint egy olyan pillanat volt, amitől rettegtem: mi lesz, ha majd ők megtudják? Nyolc, tizenhárom, és tizenhat éves gyerekek anyukájaként volt is mitől rettegnem azt hiszem.) Nagyon édesek voltak, a nyakamba ugrottak, és tervezgetni kezdtek.
Részemről ráért volna, hogy a család, és az ismerőseink értesüljenek a dologról, de a gyerekeknek nagyon sürgős volt szétkürtölni. Nagylányom a barátnőjének mondta el azonnal, fiam az apját hívta fel - elváltunk, az új babának más az apukája -, a kicsi pedig szerette volna az egész osztálya előtt bejelenteni a nagy hírt. Kértem, hogy ezzel még várjon, legalább amíg a dokihoz eljutok. Hajlandó volt, addig csak pár lánynak súgta meg a suliban.
Az orvoshoz jutás megint csak nem volt valami egyszerű. Volt egy doki, akit régről ismertem, és egyre jobb híre van városszerte, őt, és az ingyenes rendelőt céloztam meg első körben. Két hónappal későbbre kaptam volna időpontot, így mást próbáltam keresni. Az egyértelmű volt, hogy a magánrendelések szóba sem jöhetnek, megkérdezni sem mertem, milyen árak vannak mostanában.
Végül szeptember végén jutottam el a rendelőbe, ahol egy rendkívül fiatal orvos vizsgált meg, és az eddigi gyakorlattól eltérően még ultrahang vizsgálatot is végzett. Amikor megláttam a pici baba dobogó szívét, elsírtam magam. Így kerülhettem el azt a kiábrándító kérdést, hogy meg szeretném-e tartani?
Kb. a nyolcadiktól a tizenharmadik hétig rettenetesen éreztem magam. Hányinger, és olyan fokú gyengeség uralkodott rajtam, hogy szinte semmit nem voltam képes csinálni. Otthon ücsörögtem, és vártam, hátha elmúlik. Közben folyton próbálkoztam különböző dolgokkal. Arra már rájöttem, hogy ha állandóan van a gyomromban valami, akkor kevésbé van hányingerem. A gyengeség pedig olyan ijesztő volt egy idő után, azt hittem, már így maradok, és eztán már mindig csak csücsülök a fotelben.
Mindez úgy múlt el, ahogy jött. A hányinger talán kicsit előbb, a fáradtság később, de azt hiszem érthető, ha az ember hetekig nem csinál semmit, valóban elfogy az ereje...
Telt múlt az idő. Időközben a nagyszülőket, közeli barátokat is tájékoztattuk a helyzettel kapcsolatban.
A reakció, hogy a negyedik gyerekemet várom, csődközeli anyagi helyzetben, nagyon változó.
Az elején nagyon rosszul esett, amikor valaki a hír hallatán "lefagyott", vagy amikor valaki rendszeresen elmesélte, hogy akiket beavatott a dologba, hogyan reagáltak.
Javasolnám is mindenkinek, hogy várandós nőt ilyesmivel soha ne terheljen, mert túl azon, hogy álmatlan éjszakákat okoz neki ezzel, a leendő anya a dolgokat megváltoztatni nem tudja, szerencsés esetben nem is akarja...
Jelenleg a huszonhatodik hétben vagyok,  néhány apróságtól eltekintve remekül érzem magam, erőm visszatért, bármire képesnek érzem magam. A hétvégén pl. az Írottkőhöz kirándultunk, tegnap pedig szülést kísérni voltam. De erről majd legközelebb...

Várandós örömködés

Nem is tudom, hogy kezdődött.
Az biztos, hogy összefügg azzal, hogy munkahely hiányában egyre több energiám szabadul fel, és egyre inkább próbálok olyasmivel foglalkozni, amit igazán szívesen csinálok. Tudom, ez olyan luxus, amit kevesen engedhetnek meg maguknak (vagy kevesen mernek megengedni), de úgy gondolom, élni csak így lehet...

Azt már korábban is említettem, hogy egy ideje egyre többen jelzik nekem nagyon hamar, várandósságuk legelején azt, hogy gyermeket várnak. Ez a bizalom, rendkívül jól esik, el sem tudom mondani, mennyire megtisztelő.

Nyilván az anyáknak okuk van arra, hogy mielőbb beavassanak a "titkukba". Van valaki, aki tapasztalatai révén elég sokat tud a várandóssággal járó testi-lelki változásokról, a vizsgálatokról, szülési lehetőségekről, kórházi ellátásról, stb., és igen, elvileg erre való a védőnnő is gondolom, de azt tapasztaltam, hogy ők annyira protokoll szerint dogoznak, hogy abba sok minden van, ami nem fér bele.

Az a lényeg, hogy egyre több konkrét kérdéssel és problémával találtam magam szeben, amikre nem feléltétlenül tudtam megoldást, kersztben kérdezgettem a már tapasztalt, előrehaladott terheseket, és a már szült ismerőseimet, akik közül néhányan hihetetlenül sokat segítettek, segítenek nekem.

Egy idő után úgy tűnt, hogy most olyan időszakot élünk, amiben valamiért nehéz ráhangolódni a babavárásra.. Nem mindenkinek természetesen, de valahogy az én köreimben több helyen is felmerült ilyen probléma, akár a várva várt áldott állapot bekövetkeztekor is. Elkezdtem törni a fejem, hogyan segíthetnék?
És mivel én nyáron gyakran csak táborban tudok gondolkodni, lásd: "kecsketábor",  meginterjúvoltam a mamákat, lenne-e kedvük egy kétnapos ráhangolódásban részt venni.
Meglepetésemre nagy volt az érdeklődés.
Ugyanekkor elkezdtem érdeklődni néhány kedves ismerősömnél, hogy tudnának-e nekem segíteni a programok színesebbé tételében, és a ráhangolódásban. Ekkor ért a még nagyobb meglepetés, mivel a segítő szándékú emberek még a kismamáknál is lelkesebbnek tűntek, jöttek az újabb és újabb ötletek.
A legnehezebb az időpontok egyeztetése volt, nyáron nem egyszerű összehozni egy nagyobb csapatot. (Ennek ellenére végül kilenc várandóst meg tudtam hívni, akik közül végül hatan érkeztek meg hozzám.)

Készítettem egy "menetrendet", amiről hamar kiderült, hogy csak arra jó, hogy legyen mit felrúgni.
Bár, ha jól belegondolok, a második nap viszonylag menetrend-szerűen alakult.

Az első nap végül egész máshogy alakult, mint vártam, de persze nem volt rossz. Volt egy bemutatkozó kör, aztán egy kicsit mindenki tudott mesélni magáról és speciális helyzetéről, hiszen mondanom sem kell, hogy nincs két egyforma várandósság! Jó kis beszélgetések alakultak ki, és bár én úgy érzem, hamar elment a nap, reménykedem, hogy senkinek sem fölöslegesen!

Miközben mi beszélgettünk, Huszné Sebők Orsolya waldorf óvónő a gyermekeket istápolta, majd meglepetésünkre megfőzte az ebédet is!

Másnap reggel máris vendéggel indult a nap: Novák Ágota mentálhigiénés védőnő jött közénk, hogy  beszéljen nekünk Byron Katie Önmunkájáról, az elhitt gondolatainkról. Ki is próbálhattuk, hogyan működik a Munka.

Ezután az energetikai gyakorlatsort mutatta be nekünk Ágota, amit ki is próbálhattunk, viszont fényképpel dokumentálni elfelejtettem.

Ezután Szele Zsófia érkezett közénk, hogy elmesélje babavárásait, császármetszését, majd a csodálatos CSUSZ, azaz császár utáni hüvelyi szülésének élményét. A történet sokunkat mélyen megérintett.

Eközben Orsi megint csak a gyermekekkel töltötte idejének jó részét.

Megnézték a közelünkben élő lovakat, kirándultak.

Miután a gyerekek délutáni alvásba merülktek, volt ideje mesélni nekünk a természetes játékok szépségéről, szerencsére mutani is tudott gyönyörű, kézzel készített darabokat.

Utoljára pedig Hajnal Monika érkezett hozzánk, hogy a watsuról, és annak jótékony testi-lelki hatásáról beszéljen nekünk, majd pedig megmutatta, gyógynövényekből készült háziszereit, és szappanait. Sajnos, itt a fényképezőgépem már "lepihent", ezt a képet úgy "loptam".

Így zárult az első jáki Várandós-találkozó. Még aznap este hívott Zsófi nagyon lelkesen azzal, hogy ezt negyedévente ismételni kell!

2013. május 6. 10:50. Egy új élet kezdete

Egy héttel ezelőtt, vasárnap este azzal a gondolattal tértem nyugovóra, hogy rendkívül zsúfolt hétnek nézek elébe, több különböző esemény van kilátásban, és ráadásul még nagy valószínűséggel a szülőszobára is eljutunk, mivel az anyuka, aki megkért, támogassam, már a 41. hetet taposta.
Előzménynek talán annyit mondanék el, hogy a mama első szülése annyira rossz élményként élt benne, hogy sokáig hallani sem akart arról, hogy újból gyereket vállaljanak. Ezért is keresett meg engem, mert rengeteg félelme volt a szüléssel kapcsolatban, és szüksége volt valakire, akibe kapaszkodhat.
Hétfőn reggel SMS-t kaptam tőle, hogy lehet, valami készülődik, később majd hív. Úgy is lett. 8 után nem sokkal hívott, elmondta, nagyjából mit tapasztal. rendszeresen érkező hasi fájdalmak, amelyek közben telefonálni sem tud, magzatvíz csordogálás...) Nem volt biztos a dolgában, én pedig amúgy is úgy terveztem, hogy hozzá megyek, így mondtam neki: szívesen ránéznék, úgy mégis könnyebben megállapítható, mi a helyzet. Fél 9-re értem oda, épp kontrakció közben. Anyukája engedett be, ő fel sem állt, rám sem nézett, ebből máris lehetett következtetéseket levonni...
Amikor "kijött belőle", elmondta, hogy ezek az érzések már eléggé ismerősek az előző szüléséből.
Épp hogy megérkeztem,  rögtön eléggé lendületbe jött a dolog.
Amíg felforrt a víz, ami a borogatáshoz kellett, akupresszúrával próbáltam enyhíteni a fájdalmait, amiket egyébként jól viselt, szépen beléjük merült, és nem tiltakozott ellenük. (Ebből lehetett remélni, hogy nem fog sokáig tartani a vajúdás.)
A muskotályzsályás borogatás a kívánt fájdalomcsillapító hatást érte el.
A vajúdás nagyon rövid idő alatt rendkívül intenzívvé vált. Hamarosan beláttuk, hogy hívni kell az apukát haza a munkából, hogy el tudjunk indulni (az ötpercnyire lévő) kórházba.
Az apuka megérkezett, átöltözött, és már jött is a kocsival. Közben mi is összekészülődtünk.
A szombathelyi kórházban hétfőn délelőtt előrehaladott vajúdással megérkezni nem a legszerencsésebb. Az ambulancián rengeteg várandós vár a sorára, az éppen aktuális vizsgálatok elvégzése miatt, közben a terhespatológiára is zajlik a felvétel, a legtöbb várandós a párjával, vagy egyéb családtagjával várakozik, egyszóval a váró tömve van emberekkel, akik kíváncsian bámulják a szülni érkező anyukát és kísérőjét. (Eközben az apuka az autót próbálja leparkolni a megfelelő helyen.)
Amikor végre találok egy "fehér köpenyest" szólok, hogy vajúdót hoztam. Rögtön bevezetnek minket a vizsgálóba. Ilyenkor én naivan mindig azt gondolom, hogy megvizsgálják az anyukát, hogy mihamarabb felkerüljünk a szülészetre, de rendre csalódnom kell. (1. sz. tanulság: legközelebb szólok, hogy előrehaladott vajúdásról van szó.) Megkérik az anyukát, hogy öltözzön át. Ezután átkísérik egy másik vizsgálóba. (Az egy jó pont, hogy mindenhová vele mehetek, egy pillanatra sem kell, hogy magára hagyjam.) Ebben a vizsgálóban először is vérnyomást mérnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nővérben, aki rendkívül fiatal volt, annyi empátia szorult, mint egy darab kavicsba. Fájás közben nyafogott, hogy nem tud vérnyomást mérni, ha az anyuka itt görcsöl. Vérnyomás-mérés után hőmérőzés. Aki ezen akadályokon túljut, nos kérem, az elnyeri a jogot, hogy fölkecmeregjen a vizsgálószékbe, kengyelbe helyezze a lábait, hogy az doktor úr végre megvizsgálhassa.
Na, ekkor kicsit felgyorsultak az események, mivel kiderült, hogy a méhszáj csaknem eltűnt, mindjárt szülés lesz. Azonnal kerítettek egy kerekes széket, anyuka beült, irány a lift. A lépcsőházban szerencsére épp összefutottunk az apukával, aki sikeresen elhelyezte az autót a megfelelő parkolóba. A lift -vígjátékba illő módon-  félúton elakadt, át kellett mennünk egy másikba.
A szülészetre érve a kísérőknek fel kell venniük a zsilipruhát. Ez az egyetlen, amikor el kell szakadni a kismamától, ráadásul akkor az apa és a dúla is el kell hogy "hagyja" egy kicsit. Ez nekem kb. másfél perc, mivel semmi más nem érdekel, mint hogy mielőbb az anya mellett lehessek újra. Kellemetlen, hogy soha nem mondják meg, melyik szobába kell majd bemennünk, így nehezen találjuk meg a mamát. (2. sz. tanulság: meg kell kérdezni, hova viszik.) Szóval villámátöltözés, utcai ruhák táskába gyömöszölése, anyuka keresése következik. Ez alatt a tényleg kevés idő alatt sikerült átöltöztetni, (vajon minek, amikor előtte tíz perccel kapott tiszta hálóinget odalenn?), ágyra fektetni, CTG-re kötni. Szomorú látvány volt.
Mivel üres kézzel tértem be a szobába, rögtön visszaküldtek az öltözőbe a táskámért, mondván, hogy ott nincs biztonságban. (Vajon ki az, aki a szülészeten táskát lop?) Visszarohantam, fölkaptam a táskámat, apukának is megmondtam, hol keresse a szülőszobát, és rohantam vissza. Azonnal megbántam, hogy nem vártam egy kicsit, mivel kiderült, hogy a burokrepesztés volt a valódi oka annak, hogy távol akartak tartani. Nem beszéltük meg az anyukával előre, mi történjen a szükségtelen beavatkozásokkal, de tudtam, hogy amennyire csak lehet, beavatkozásmentes szülést szerettek volna mindketten, ezért ez kissé bántott. Nem indokolta semmi, hogy a csaknem kitolási szakban lévő vajúdónak, akinél elmondása szerint három órája kezdődtek a fájások, miért is kellett a burkot megrepeszteni, ami ráadásul óriási fájdalommal járt, sajnos.
Ezen kívül kétpercenként jöttek oda, hogy az anyukától, aki próbált minél inkább befelé fordulni, és a szülésre koncentrálni, olyan adatokat kérdezgessenek, amik mind szerepelnek a kiskönyvében. (Ne vessetek meg ezért, de határozottan szándékosságot érzek ebben. Utólag sokat gondolkodtam ezen , és nem látok rá más magyarázatot, mint hogy a szülészeten félnek a szülő nők természetes állapotától, amelyben a külvilágot kizárva próbálnak hozzáférni ahhoz az erőhöz, ami a természetes szülések sajátossága.) Tehát kb. hárompercenként odajött a szülésznő, és vagy megkérdezte, van-e gyógyszerallergiája, mi a vércsoportja, hányszor szült eddig, és milyen lefolyású volt az előző, vagy a szívhangokat vizsgálta. Ez, látva, hogy a mamát mennyire kizökkenti, és mennyire fáj neki, ha a hasához hozzáérnek, engem és az apukát is rendkívül kényelmetlenül érintett. Meg is született rögtön a harmadik sz. tanulság: az anyák összes kiskönyvében fellelhető adatát a fejemben tartom ezentúl. Egy idő után már próbáltunk tiltakozni a vizsgálatok és egyebek ellen, több-kevesebb sikerrel.
Az volt a jó, amikor a mama határozottan kérte, hogy valamit ne engedjünk. Volt ugyanis egy nehézség, hogy nem szeretett volna semmiképpen ellentétbe kerülni a személyzettel. De ez nem volt könnyű, tekintve, hogy soha nem telt el úgy öt perc, hogy valamilyen módon ne piszkáltak volna minket.
Aztán, amikor az anya azt mondta, érzi, hogy nyomni kell, hát, közölték, hogy a doktor úr nemrég még azt mondta, nem tűnt el teljesen a méhszáj, akkor még biztosan nem szabad nyomni. És kimentek. Mi pedig az apukával azt mondtuk neki, nyugodtan nyomjon, ha szükségét érzi...
Elérkeztünk hát a kitoláshoz. Jött a szülésznő, és elkezdte fertőtleníteni a gáttájékot. Gyorsan szóltunk, hogy ezelőtt sem volt gátmetszése, most is szeretné, ha gátvédelemmel szülhetne. E kérést továbbították a szülészorvosnak, megpróbálják, ígérték. Nem is volt ezzel semmi gond. Bár, amikor a bébi elkezdett kibújni, azonnal látni lehetett, hogy óriási.
Ahhoz képest, hogy mekkora baba volt, nagyon hamar megszületett, minden gond nélkül. Gyönyörű rózsaszín kisfiú, 4300 g, nem egészen négy óra vajúdás után. Szinte nem is sírt.
Később, amikor ellátogattam hozzájuk, megtudtam, hogy ezt az alig sírós jó szokását továbbra is tartja, rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott baba.
Az anyuka is jól van, határozottan harmóniában találtam önmagával, amikor legutóbb láttam.

A kórházi tartózkodással kapcsolatban még annyit említenék meg, hogy az anyuka előző szülése után nagyon rossz emlékként őrizte a kórházban töltött három napot, így most szilárd elhatározása volt, hogy szülés után amilyen hamar csak lehet, megy is haza. Próbált utánajárni, mi kell az ambuláns szüléshez, meg is tett mindent, amit lehetett, szerencsére a gyermekorvosa is partnernek bizonyult ebben. Csak arra nem számított, hogy a 4000 g-nál nagyobb születési súlyú kisbabákra micsoda procedúra vár. Nagyon határozottak voltak a csecsemősök és a gyerekorvos, így aztán maradt a kórházi protokoll.

Számomra a legszebb pillanat ebben a történetben az volt, amikor az anyukával beszélgetve a szülés után azt mondta, most már nem érzi annyira elképzelhetetlennek azt, hogy esetleg, majd egyszer valamikor legyen egy harmadik gyereke is.

Végre egy kisfiú!

Szombathelyi szülészeten jártunk május 6.-án.
Nagy örömünkre nem volt alkalmunk kipróbálni az alternatív vajúdási lehetőségeket, mivel érkezésünk után cirka fél órával már az anyuka a kezében tarthatta 4300 grammos kisfiát. :)
Részletekkel később jövök.

Dúlai örömök

Mostanában gyakran hálát adok az égnek a dúlaságom miatt.
Volt egy olyan időszak, amikor csönd volt, mivel 2012. április 29. óta nem voltam szülést kísérni. Közben azért voltak kismamák, akik megkerestek, tanácsot, biztatást, masszázst kértek, és ez bennem is tartotta a lelket, de hosszú ideig nem volt senki, aki azt kérte volna, hogy kísérjem el a szülőszobára.
Ez idő alatt sem csüggedtem (csak néha), van rengeteg tanulni- és olvasnivaló a témában, néha úgy érzem, kifogyhatatlan mennyiségben. Az életem sem kimondottan unalmas, inkább csak kicsit csalódott voltam, illetve sajnáltam azokat a nőket, akik dúla nélkül kell, hogy szüljenek, mert nem tudnak erről a lehetőségről. Ez volt az oka, hogy néha, ha az utcán szembejött egy-egy kismama, a kezébe nyomtam a névjegykártyámat...
...És közben tudtam, hogy az, akinek rám, az én személyiségemre, tudásomra, habitusomra van szüksége, úgyis megtalál.
Egyszer csak itt voltak.
A nők, akiknek az jelent kapaszkodót a képzeletükben, hogy tudják, a kellő pillanatban ott leszek velük, számíthatnak rám.
Vannak nagy beszélgetések, új, boldogságos ismeretségek, bekarikázott hetek a naptáramban, amikor sehova nem mehetek, és óriási hála, és szeretet a szívemben az anyukák iránt, akik megtaláltak.

Farkasdal :)

http://farkasdal.blogspot.com/

Hogy tudnék ide bekukkantani?